Világom a világodban

Vihar csap a fába, ha az élettelenné akar válni.
Szél kap a hajba ha az szállni kíván a levegőben.
Élet lélegzik, ha a sziklák a természettel kívánnak hálni,
Furcsa neszek táncolnak, ha félelem száll meg az erdőben.

Gondolatok repkednek, mikor talpon szeretnék állni.
Jön, aminek jönnie kell, bárhol, bármikor, de csak elvben,
képek szaladnak velem szembe és szeretném karjaimat tárni.
Mikor a teremtő teremtményeit teremtette, hova szánt engem?

Vannak valahol oszlopok, mondjuk egy háznyi,
pillérek melyek tartják a szomorú tengerem?
Vagy csak engedik az esőt rám le-lehullni,
mert a szívem már úgyis csak egy verem?

Miért nehéz a levegőből energiát meríteni,
mikor mások szava dühöng viharként bennem?
Miként rendelkezett felettem s átkozott, hogy élni,
érezni tudjak ha egy darab szeretet kellene vennem?

Csak szobrokat látok magam körül és szemetet létezni,
vajon nekem mit, mikor szabad és mit nem tennem?
Vajon tilos már számomra a világban jót remélni,
minden kellemetlenséget annak valójában le kell nyelnem?