Végtagmentes kavics

A vízbe dobott kavics süllyed, míg fel nem kapják
merül a mély sötétségben, hol sivár a lét színe,
hol a szívébe az ürességet kívülről belerakják,
és a bánatrovarok lábának hét az íze.

Ott járnak a mélyben, befészkelve magukat,
várva a zsákmányt, mi fentről esik rájuk,
hogy belefúrhassák karjaikkal magjukat,
és fejlődjön a testükön kártékony hájuk.

E zsír takarja a búrjánzást, mi elkerít,
mely merít a belsőből, az elzártból.
Mi újra, és újra a vízbe nyom, elmerít.
Mi sosem csinál "választhatót" az elvártból.

A rovarok csak várnak, hogy újra és újra jöjjön,
hogy a kavics a vízbe legyen dobva, és...
Vigyáznak, nehogy bármelyikük is egyet megöljön,
mert végtagjuk igazi valója valóban egy kés.

Majd a hintából, mely a kavicsot hájánál fogva rántja
a felszínre, nem hagyják kiszállni a tehetetlent,
ki még a nyitott szemén keresztül sem látja,
miféle miféle ételt evett, mily ehetetlent!

A kavics leereszkedik, alámerül, majd úszik fel,
mert a rovarok szeretik fürdetni étkük,
mit ha egyszer megtalálnak, nem eresztenek el,
de ez nem az ő hatalmasságos vétkük.
Hiszen csak agyatlan, habzsoló többsejtűek,
mik primitív vágyaikkal azonosulnak,
és soha sem lehetnek okosak, többfejűek,
ők csak egyszerű ösztöneiken lovaglódnak.

Az igazi vétkes a háttérben áll,
beterít mindent, hiszen ő maga
csak egy igazságtól leesett áll,
mondhatjuk úgy is, hogy ő maga,
saját maga, az önnön énje
szerencsétlen kavicsnak,
kinek eddigre már nincs ékje,
hisz önmagára a kavics vak.

A mély az, mely elárasztja, de ő maga a víz, melyben süllyed,
hét ízű lába csak azon rovarjainak van, mik nem léteznek valóban,
mikre úgy hivatkozik, mik hájat aggattak rá, min mindig hüled,
majd fel és le közlekedik saját belsejében, a képzeletben, a valóban.

Ki a kavics, mi a kavics?
Egy néma, ki száját folyton tátja.
Egy süket, ki fülét levágta,
Egy vak, minek szeme mindent lát.

Csak nem vesz észre mindent maga körül,
hisz ő ilyen. A lényeg az lényeg, még, ha nem is az.
Annak mindig feltétlenül és kitörő jó kedvvel örül,
ha...

Igazából semminek.
Mert ő nem örül, csak elfogad.
Betámasztja szíve ajtaját, mindennek,
mi valaha mozgott, vagy létezett, mert nem fogad.

Ő a betonból öntött, a néma üvöltés,
kinek hangja befelé hangzik mindig,
s ő, önmaga, és egyben az üldözés,
mi hajtja folyton előre, pont eddig.

Mert ez egy pont.
Mert ez egy állomás.
Mert ez egy határ.
Mert ez...
ez...

Nem hit kérdése, mi van,
nem a kavics hitének kérdése,
ez csak egy univerzális tan,
mint a lédús gyümölcs érése.

Itt a "süllyed" már állapot,
hisz nincs alja a tengernek.

Konstans süllyed.
Merül.
A kavics...

Nincs keze, nincs lába, nincs feje.
Ő egy test, mely nem létezik.
Csak a valóságnak a hűlt helye,
mi materializációra éhezik.

Így nincs, mégis mindig van.