Vallomás a világnak

Továbbállt a terem sarkába, azt remélve;
talán az ő neve sosem hangzik el ezen a helyen,
nem válik olyanná, akit ilyen finoman elérve,
a szavak ennyire könnyen gurítanak le a hegyen.

Azt remélte a terem elég tágas; akad egy szabad sarka,
de ennél többet kívánni se tudna magának jelenleg,
mert a belül pusztító veszedelem démonának farka,
egy végtelenül kielégítésre váró hatalmas egyenleg.

A gondolat hasítja ketté a világát, mikor nevét hallja,
még ha kimondatlan, akkor sem hagyja nyugodni,
mert a rossz és a rothadás, a világában az otthont vallja.
A démon farka, ezen a ponton kezd hugyozni...
Üríti a nedvét egyenesen belé, ő meg nyeli azt bőszen,
mert ekkora a világ jósága számára; az undor magától,
hogy kijelenthesse majd később, talán már őszen;
ostobaságokat gondolt egykoron magáról.

Addigra persze késő, hisz hogy lehetne időben,
mikor a világ haladt el mellette eközben?

Ettől a rémtől forgolódik, de a környezete hívja,
szerepelnie kell a színpadon, olyan előadásban,
melyben a téma nem más, mint az ő kínja,
mit a tévé is vetít, méghozzá élő adásban.

A képernyő persze nem létezik, ahogy a szoba sem,
ő, szintén egy kitaláció a részemről, mivé válok néha,
mert az elmém számára ismeretlen az, mit jelent a "nem",
ezért maradok magamban, játszom, hogy én vagyok a "néma".

Megfeszülés, fájdalom, a teher magamra vétele,
annak a nyoma, ami sosem lehetek, de azzá válnék,
annak a valaminek a nehezen érthető tétele,
miért egy elhagyatott téren, szoborként állnék.

Lassan kövéredik bennem a lelki rák,
felemészt, elpusztít, hiába táplálom,
itt nem nőnek többé zöldellő fák,
ez stressz.
Stressz...

A tér, melyben állok, melyben öregszem a szobába,
az ver engem arcon magával, nehogy élni merjek,
mert magam születésénél én vagyok a bába,
gondoskodom arról, mennybe vagy pokolba menjek.

Ha kérdezik, hogy jól vagyok-e, a válasz "igen".
Sírni kell.
Sírni.
de nem tudok.