Tükörbe nézek

Magam előtt egy páncélba öltözött embert látok,
sűrű acél fedi testét szögekben megtörve,
arcán lemezekből álló, sűrű rácsos átok...
feszül, akárcsak feje szárán nyakörve.

Kezében lángot tart, mi elégeti ujjait, tenyerét,
mégsem dobja maga elé, mert égni akar,
mint harcos, ki holtan sem engedi el fegyverét,
úgy őt is az őszinteség bronz leple takar.

Vértje fényes, rózsaszín és babakék,
míg a rostély alatt egy bestia szeme ég.
Lába alatt, egy sarkán álló barna szék,
szablyája semmi más, mint markolatvég.

Mosolygó, sárga fej van a sisakjára festve,
azonban mosolya félelmet keltő, bizalmatlan.
A szürkeség megtestesült árnya minden este,
vagy nappal, ki, mennyire halhatatlan...

Mert elveszünk a vakságban, mikor a test
s szellem egyaránt eltévelyedni indul,
hisz mindegyik fárad, mikor jő az est,
nyugalomban, csendben, nem izgul.

Vajon, aki előttem áll, ártani, vagy védeni akar?
Mi a cél, ami engedi neki, hogy lángok nyalják,
amivel minden élhető fényt "ápol s eltakar"?
Ezt a süketek, vakok és némák is hallják?

Csalódnom kell, mert ő nem itt van jelen,
egy lap választja el, méghozzá tőlem.

Tenyerét az enyémhez tapasztja, míg a lap könnyezik,
"XD"-t, "LOL"-t, #-et sír ki magából. Ez egy hiba szele,
hiszen őt csak párnák, fotelek és pénz környezik.
Egyetlen képernyő vagy billentyűzet sincs vele.

Miért is lenne ha egyszer ő így született,
fiúként, lányként, kimondhatatlanként,
mivel még egy fát sem ültetett,
definiálom elmondhatatlanként.

Majd elveszem a lapról kezem,
már az én ujjaim olvadnak,
hisz ez az én mezem,
mit mások nem hordanak.

Szemben állok magammal, kettőm között tükör,
mögöttem szemétből és csekkekből halmozott hegy,
állok rózsaszín tűszoknyában, mint egy őrült ökör,
megbolondulnék szívesen, de ez nekem nem megy.