Tökéletlen önmagam

Nap süt elárvult szemembe,
ahogy saját magam jut eszembe.
Letekintek, de a fény még éget,
nem látok mást, csak földet és eget.

Fejem balra fordítom, hol kisgyerek,
jobbra, hol aggastyán szendereg.
Hátra nem látok, elől a Nap vakít,
engem mindig egy színész alakít.

Része vagyok a vak darabnak,
hol a nők balettozni akarnak.
Marionett a testem, fejem felfelé szegem.
Ott vár az álarcos, ki bábmester egyben.

Arcom fedett, akár a napnak,
égek, ahogy mások látni akarnak.
Fehér fény árad száraz számból,
másból sem állok csak nádból.

Lengek a szélben, fényben úszva,
mások dalára, zsinórokon rángva,
finom vonalú testek által körbe táncolva,
álarcba bújt emberek között mereven megállva.

Hol ostobát, hol zsenit, hol az átlagot,
máshol meg egy kibaszott állatot,
mert mintáznom kell valamit,
nem ábrázolhatok valakit.

Rángok, rezzenek, én a nád, a fényben.
A Nap alatt vakra sült szemmel vérben,
nedveimben ázok, ahogy kívánják tőlem,
mert mással sem törődnek csak velem.

Egyik karom fiatal, másik vén,
meglegyintem őket enyhén,
így keltek szelet magamban
és repednek a gőgök a falakban.

Meghatározom magam a kedvükért,
olyanná, amit mindenki megért,
majd lengek tovább előre-hátra.
Milyen színű fény süt még e nádra?

Nem fény, csak álarcos sötétség,
kinek műanyag burka oly szépen ég
hogy gyönyörömben üvöltök.
Már megvettek és üldöztök.

Balerinák osonnak közel hozzám,
de rángok tovább a folyó vállán.
Nem ázok benne, csak itt állok
és keserű megváltást várok.

A kegy nem jön elém, mint vonat,
csak mérhetetlenül elüt, majd vontat.
Testem a sárban húzza messze.
Mintha álarcom a szabadba veszne...