Tehetetlenségem

Azon gondolkodom, vajon mondhatok-e bármit,
ha az utána ellenem lesz használva tíz évig,
meghallgatást nem kívánó módon, csak felemlegetve,
mintha az igazság ott rejlene minden pillanatban,
az összes apró morzsában, és arra várna,
hogy feltárják, kimondják, majd ne törődjenek mással,
mert nincs más, mert csak ez lehet, mert ez lehet,
semmi egyéb, csak a rossz, a rossz, a rossz és a még rosszabb.
A jó nem létezik, mert nincs is olyan, csak bizonytalanság van, apró érzések a pozitívum világában, szinte láthatatlan világok,
és a negatívban létezés, a pokolban, ahol minden olyan valós.
Megszólalnék én, de nem látom értelmét,
hiszen egy falnak beszélek, onnét pattan vissza hangom,
kinyújtom a karom és elérem, bár sosem fogom tudni,
hogy mögötte mi rejtőzik meg a sötétben,
ahol egyedül és reszketve ül a nedves talajon,
szarban, hugyban, vérben és elképzelhetetlen nedvekben,
melyek fertőzik őt folyton.

Oda gondolok egy rétet, elképzelem,
ahogy az erdőben táncoló nimfa lába
megérinti csupaszon álló, nyújtott két kezem,
mely olyan, akár egy fellépésre alkalmas láda.

Bár, ha belegondolok... talán egy fal mögött élek,
sőt, biztosan ott található az a magányos lélek,
melyet magaménak tudhatok.

És még én akarok segíteni...
Magamat sem értem, nem hogy őt,
a barikád mögül, hogyan érintsem meg?

Ki vagyok én, hogy bármit tegyek?
Komolyan azt képzelem magamról, hogy majd én,
majd én, aki magát sem érti, aki nem ért semmit,
a senki, a semmi, a messziről jött, de nem is jött,
mert ott maradt, a fala túloldalán,
ahonnét érkezni szándékozott, mégsem tette.
Pár lépés közelebb, de mit ér ez?
Ér bármit?
Semmit. Még mindig ott tart az élet, hogy a szavak elszállnak,
a tetteket elfelejtik, a gondolatokat meg sem hallják.
Én sem hallom a sajátom.
Hogy is adhatnám másnak, ami nekem sincs

Felemelni? Falat bontani? Magamon nevetek és sírok.