Távoztam onnét

A pokolban a séta körülöttem fekete és vörös.
Míg arcom szegezem a vélt talaj felé,
addig elmémben, gondolattá nehezedve ködös
a remény, mi tolakszik a valóságom elé.

Lábam alatt a parázson serceg a nedvem,
mi úgy folyik ki, ahogy az ép gondolatú elmém;
koponyámból ömlik a gyilkolt kedvem,
magával rántja az eszemet ez a szörnyű mém.

Kezemben egy jogar, a teste persze fém,
hogy egybeolvadva velem, jelemmé váljon,
és észlelje a fejemben élő fiktív kém,
akinek egy szobor ezen a téren álljon!

Hol is van az a bizonyos hely,
ahova ennek emléket álmodok?
A nyakamon lötyög egy fej,
minek ürességében...
bár inkább az a túlcsordult csészéje annak,
mit intellektusomnak nevezek,
hazudok,
mert ennek papírjai a csaló nevére vannak,
nem pedig rám, mi persze hazug ok.

Azért oda teszem, mert ott helye van,
emlékekben őrzött emésztés és fájdalom,
hogy egyszer volt a megnevezésem kan,
így magam keze által írva, énekelve fáj dalom.

Leheletem láthatóan e vidéknek fagy,
nem erre a helyre tartozom, itt kövület
minden percem, ahol az olvadék hagy
és tombol bennem a hatalmas görbület,

mert innét csak elhajolni kívánok.