Találkoztam a halállal 486-ban

Körbe. Körbe. Jobbra, balra,
de vajon merre van az arra,
ahol a kezemnek haszna,
életemnek következménye,
lelkemnek maradása van?
Ez egy ismeretlen tan,
ezen tudás követelménye
nincs felírfa az átázott falra,
hiszen ettől az meghalna,
legalábbis mindenképp akarna.

Ez a gondolat kísérti életem,
mert helyem nem lelem,
ebben a világban semmiképpen.
Pedig a minden, mit kívánni,
vágyni lehet itt megadatott,
mert a teremtőm adakozott.
Nem kell szemem kivájni,
hogy lássam az igazat éppen,
hogy nyugtalan lehessen lelkem,
vagy bonyolult legyen a képletem.

Mi más is lehetnék, mint matematika?
Egzakt szabályok és rengeteg axióma,
követelmények ócska rongya.
Vond le kérlek a következtetést,
hogy és miként vagy mi végre,
de semmiképp sem érte,
hogy rendezzünk temetést?
Miért nem érte volna?
Hisz ő nem egy fán lógó alma,
bár talán mégis valakinek az álma.

Az éhezőnek ő a piros és édes.
Ő, aki inkább ők, ugyanakkor vétkes,
megnevezésétől független nem ékes.
A többesszámú egyes szám,
mit mindenki másnak nevezünk...
mi és ők nem egyezünk.
Erről tépem a mocskos szám!
Ötletem eredete nem kétes,
inkább csak egyszerűen értékes,
ezért nem jár az iskolában egyes.

Itt állok előtted, te nagy, te hatalmas...
Ha mi nem, ki más lenne erre alkalmas?
Én a gondolat, te a harcban edzett vas.
Mondd, ha már eléd járultam,
mondhatom, hogy méltó vagyok
hogy magam után kifogást nem hagyok?
Ez alkalommal el sem ájultam.
Ne tévesszen meg a nagy has!
Pór vagyok, mindenki a külsőmből olvas,
ő egy szörnyűségekből álló méhkas.

Mondd, miért állsz előttem némán,
mikor végre... nézel itt nekem bambán...
Állsz előttem szegényen és árván...
Miért hasonlítasz rájuk mostanra?
Hogy változhatsz meg ennyire?
Így hogy állítom őket a kés hegyére?
Mondd, mi bajod van arra?
Magad alá bőszen bámulván,
a fejed ostobán ide-oda rázván.
Hol vagy? Hol a halál faszán?

Hol vannak a gondolataid,
mikor... Mikor...
Mikor...
Mikor lesz már ennek vége?
Mondd, egyáltalán ki vagy te?
Te ki hallgatsz, olvasol,
nézel, szagolsz, vagy érzel?

Te hívod magad a halálnak?
Na ne nevettess, te hamis, te imposztor!
Én egy hatalmast idéztem az elmémbe,
nem hozzád hasonló egyszerű tömeget.
Te ki vagy?
Vagy te egyáltalán?
Mondd mit tehetek érted
ebben a hatszáz szóban?

Még hogy a holtaknak királya...
A seggem is mindenhatóbb,
te halandók közt is halandó,
még te hívod magad halálnak?

Szégyen vagy, nem e nemes név,
de bocsáss meg, elkapott a hév!
Szóval a haldoklók téged látnak,
és ők majd lelkekké válnak?

Te, ki holt voltál életedben,
kérlek válaszolj nekem!
Mit tartasz a két kezedben,
miért van ott a lelkem?

Hisz csak kérdezek...
A kurva anyád!
Életemben belőled étkezek,
mert hagynád!

Te mocskos, te szemét...
de én... Én...
Én nem.
Nem vagyok ilyen.
Nem vagyok ilyen.
Nem, nem vagyok.
...
Nem vagyok.

Erre kell rájönnöm?
Hogy nem vagyok?
Ezért nem rágom körmöm,
semmit sem hagyok.

Add vissza a lelkem!
Ő az enyém, megérdemlem!
Nem leszek a szolgád,
dolgozzon neked anyád!

Halál a seggem,
most, hogy felkeltem.
Bár kórházban fekszem,
még mindig ép az eszem.