Találkozás vele

Mindig is azt mondták nekem, hogy a démonnak vörös a szeme,
de én előtte állva csak két fehér kört látok magam előtt,
mik a lelkembe látnak, és a bensőmbe lát bele.
Majd a kezem s a lábfejem, tojás módjára, megfőtt.

Gondolkodtam, vajon ez a lény, ami előttem létezik,
és épp a legféltettebb, legelzártabb zugaimban jár,
úgy nyöszörög, akár a kasza, mikor élezik,
vajon mindig, minden pillanatban engem vár?

Mozdul-e valaha innét, vagy ő a hegy bennem?
Az utam rajta épül, a hátán kanyarog, majd esik...
Vajon tényleg rajta keresztül kell mennem?
Minden mozdulatomat apró, tányérszerű szemei lesik.

Egymásra tekintve, én őt láttam, ő engem,
én a démont néztem, ő pedig saját magát bennem.

A lábszáram és az alkarom főtt meg ezúttal,
nem maradt másom, csak a hadakozásom,
lehetetlenül hosszú harcom ezzel az úttal,
melyen az alagutat csak nagyon halkan ásom.

Nem értettem, de hisz még most sem értem,
miért mondtak nekem mást, mint a valóság?
Nem érdeklődtek és nem küldtek értem.
Ez mindennek nevezhető, de leginkább taplóság.

Az illúziót táplálni a fejben, csak, hogy meg is ijedjek tőle,
mikor meglátom, hogy paták és szarvak helyett nem fogad semmi,
mit kézzel foghatónak hívunk… Itt nem honol a valóság őre.
Egyetlen motivációm az, hogy mindig kell előre menni.

Bár a motivációm megkérdőjelezhető.
Miért akarnék én pont előre menni,
mikor a találkozás előre jelezhető,
és borítékolható, hogy ez meg fog enni?!

A comb és a felkar következett a listán, már csak egy törzs vagyok,
nem egyéb a dolgok közepén tátongó vezérlő rendszernél,
mit kényükre, kedvükre, de inkább csak szeszélyükre rángatnak a nagyok.
Én jobb drog vagyok nekik bármiféle rendes szernél.

Hol az érthetetlen, körvonaltalanság bámul rám,
s nekem szegezi fehér pontszerű szemeit,
ott vétetik az utazásom során a legnagyobb vám,
mikor rám teszi érthetetlen alakú kezeit.

A fogása éget, mégis úgy érzem, megfagyok.
Ordítanék, de észrevettem, hogy felesleges,
hisz itt ki találna rám úgy, hogy "meg vagyok!"?

Mondd démon, miután a törzsem olvasztod el,
és csak egy fej maradok, a szemgolyóimat
neked adhatom, hogy vedd fel?
Vagy ne ajánljam fel hódolóimat?

Mondd démon, te látod a legmélyebb énem,
de én miért nem látom a te külsőd egyáltalán?
Hiszen éppen a pusztulásom korát élem...
Vagy az értelmem félúton tábort vert talán?

Egy fej maradtam. Beszélő főtt étel maradéka,
mi nem finom és nem kell a tányérra,
pusztán ízlésnek és gusztusnak akadéka,
mit eldobnak, messze az árnyékba.

Azt mondták, a démon szeme vörös,
de a démon szeme nem létezik.
Alakja sem konkrét, inkább ködös,
hangját pedig most élezik.

Maradék vagyok, egy beszélő fej,
testem már mássá lett és másé lett,
itt nincsen számomra többé hely,
A démon egész lényemben kilóra megvett.