Találkozás

Ketyeg az óra, sosem áll egy helyben,
az idő telik, ahogy várom, jöttére vágyom.
Mozdulatlanságom, mint érc, egy hegyben,
magamat ilyenkor már nem rágom.

Hallom jöttét, futok elé, ahogy szívem bírja,
majd oda állok, ahol a vörös érzelem vár,
majd' kiugrok bőrömből, ha üzenetét írja,
egész lényem ilyenkor egy magas tornyú vár.
Felépítve érzésekből, érzetekből, érzelmekből,
csupa olyanból, mely leírhatatlan és gyönyörű,
abban a pillanatban nem jut már a félelmekből.

Jöttét hallom, mikor egyre csak halad felfelé,
én már tűkön lépkedek, és rohannék lefelé,
de várok, ahogy vártam mindig, míg nem ér oda,
ahol testére szorosan font testem lesz a csoda.

Átölelem, ahogy mást soha...