T.

Úgy gondolta a kavics, hogy világot látni megy,
ezért elhatározta; az útja a messzeségbe visz,
mellette folyó, talpa alatt mező, oldalt hegy;
nem reménykedik már, pusztán csak hisz.

A kavics lába alatt, hisz nincs neki, kavics meredt,
a virágos mezőből állt ki, felfelé, büszkén és némán,
mert benne ez élt, a félelme igazából ebből eredt,
de gondolatai máshol jártak, nem merengett a témán.

Azt gondolta, az odébb rúgás valójában megoldás,
de rá kellett jönnie, hogy nagyot téved ebben,
ahogy egy madzagon, úgy itt is kötés meg oldás
érkezett, de a titok fölül a fátyol messze lebben.

A kavics eszmélni kezdett, mert a nem létező lába,
melyet a másik kavics nyomott, egyre jobban fájt,
de nem akadt támasza, nem kapaszkodhatott fába,
ezért parancsolt magára, és kiáltott fejben egy "állj!"-t.

Oda kellett mennie, ahol ez a pici kavics már nincs,
de bárhova nézett, az mindig ott termett alatta,
nem hagyta létezni eme furcsa csoda, eme kincs,
mely a külső ingerekre fókuszáló figyelmét altatta.

Mikor ráébredt, hogy az ott nem egy teher számára,
hanem a nem létező, amit eddig hiányolt magából,
akkor felírt pár betűt a sorstól kapott számlára,
majd kavicsáról kijelentette az igazat magától.

Az a lába, melyet mindig keresett, de nem lelt,
sőt hite szerint sosem volt neki, mivel ő az, ami,
aztán egyetlen rövid lépés a nélkül nem telt,
hogy azt ne kérdezte volna magától; az mi?

Mert a kavics nem lábas lény, nem is sétál,
ő mégis elindult, sőt világot jár kis lábával,
mi testéből kifelé, le a földre, büszkén szétáll,
mikor találkozott az agyából kifolyó lávával.

Ha kavics, hogy lehet lába? Akkor ő nem is az?
Hogy járhat, vándorolhat ilyen módon világgá?
Vagy, amit magából kinőni lát az nem igaz?
Vajon most átváltozott mássá, mondjuk virággá?

De nem, a kavics tudta, hiszen mindig is értette,
ez az ő része, az a része, melyet szándékosan felejt,
vagy inkább elrejt magában; a normáért tette,
úgy gondolta, minden rendben, ha egy ilyet elejt.

Egy ilyen viszont az élete, a kavics lába,
az a része, melyet nem kell elrejteni,
mit örömében belekarcolhat egy fába,
de kénytelen az eddigieket elejteni.

Le kell dobnia mindent, mi hamisan volt benne,
meg kell ismernie saját részét, saját magát, útján,
mi igazából oda vezet, ahova sosem menne,
át kell kelnie a mély sötétség elképesztő kútján.

Ez vár rá, hideg, sötét, de belül meleg és lágy érzés,
mi kíséri, és lassan feltölti ürességgé aszott lényét,
vagy maradhat, tagadhat, hogy jöhessen a vérzés,
mi végleg elveszi a valódi kavics őszinte létét.