Szeretném, ha...

Nem vagyok a madárnak fiókája,
ne keress engem fészked felett.
Csak a kavicsoknak vagyok a párja,
süllyedő, festett esélytelen eset.

Magamban sírok ha rád gondolok,
de nem az öröm s nem a bánat,
a fájdalom miatt hallgatok.
Nem érzem a szülőfámat.

Nevetek a világba, mert kell,
még ha sikoltozok is magamban,
a nap mindig előttem kel.
Gondok vannak az agyamban.

Elmondanám, hogy mit érzek,
de sosem értetted meg okát,
ahogy én sem értem, miért vérzek.
Átéljem az élet magas fokát?

Nem érzem a szagokat,
mert depressziós voltam,
és hallom a hangokat,
miktől megszabadulok holtan.

Mindig itt lesznek, itt lesztek
és kérdeztek, mintha ma lenne
az a nap, mikor esznek,
mikor leszek férgek eledele.

Mert egy világ vagytok,
te is egy külön élet, lélek.
Én nektek csak csalódást hagyok,
mert mindentől félek.

Nem kell kezetekbe adnom,
mert az se elég ha mondom.

Hitetlenek vagytok, ahol jártok,
ahogy én magam is, szintén.
Mindenkinek lassan ártok,
a magam alacsony szintjén.

Elhatárolódom a világtól,
nekem nem kell a pénz.
Megkérdezem magamtól,
szerinted te élsz?

Lehajtom a fejem, ha járok,
eltakarom arcom, ha vagyok,
a lelkem kettészeli egy árok,
míg csak szeretetre vágyok.

Nem mai érzelemre,
nem a jövő zenéjére,
a múltamat akarom.
Hol a szerető alkalom?

Mintha visszamehetnél...
de nem teheted,
ez már mind emlékekben él,
ez a te terhed.

Neked is fáj, engem is kínoz,
mégis öljük egymást magunkkal.
A sorsunk csak kínt hoz,
a földek nincsenek tele magvakkal.