Szavak acélból

Van, ahol az árnyak felett ragyog a nap,
itt viszont nem ismeretes e jelenség,
errefelé pusztán lángra lobban, ha kap,
ellenben ha nem; istenes e telenség:

jelentéktelenség,
lélektelenség,
értéktelenség,
élettelenség,

bár inkább élettel messze túltelítettség,
mi nem egyéb a haláltól való menekülés,
vagy annak látszatában a túlmerítettség
érzése, hatalmas fák alatt elszórva, remek ülés...

inkább állás közben, ahogy a szél felkap
és elszór egy magvat, majd rá se néz,
pont ahogy a vadász egy vadat elkap,
úgy telepszik fölé az árnyékoló kéz.

Azt gondolhatná az ember, hogy itt...
vagy igazából bárhol máshol lesz majd,
de nem... innét a fény, erőt nem vitt,
előbb szállna fölé egy éhes fajd,

hiszen a madár csőrében pont elférne,
minden hiszti nélkül legördülne benne,
vagy a képzelettől tisztán csak eltérne,
és a napfény hiányától is felfelé menne;

de akárhogy is, ez nem az, ami, ahol,
ez inkább egy olyan hely, ami nem hely,
hiszen valójában nem is kérdés a "hol",
csak folyjon ki belőle a forró fehér tej,
mi nem számottevő, sőt inkább undor,
mégis a területtől független létezik...
"undor"...
de ez igazából anélkül is érkezik.

Vajon ha a vég elől lenne, a kezdet pedig...
Nem! A kezdet, hátul ugyan nem lenne soha.

A kezdet mindig ott van, ahol lennie kell,
ha az szükséges elől, ha meg az, akkor még előrébb,
de soha nem hátul,
mert nem hátul,
ott nem hátul,
nem,
soha nem.
Nem.
Nem.
Nem.

A hó is előbb lepné be a felhő tetejét,
minthogy a kezdet a vég helyén legyen,
mert a naptalanság facsarja e tejét,
mely nem fehér és nem folyik le a hegyen.

A nap e hiánya, mi a sötétben búvik meg,
tele van súlyos sziklával fémből; acélból,
mi bőven nehezebb, mint egy média teg,
és létrejött itt, ezen a helyen a célból...

abból a bizonyos célból, mely nem tűr halasztást;
itt a létezés a tét, nem egyéb, mint az elme épsége,
vagy a belső világ, mely habzó szájjal kér akasztást
a hosszanti felhőkkel tarkított ég lassú kéksége
alatt elhaladó mozdulatlan hegyekben, a célból,
hogy örökké létezése támogatásra leljen,
és a sziklák legyenek végre kemény acélból,
de ezt megkapni... csak érte áldozni ne kelljen...

Pusztán a pusztulat mezején megvitatni mindent,
ami nem egészen minden, csak annak tűnik.

Nyúzni kell itt a bőrt lefelé a magról, mert árnyban,
feketeségben úszik a teste, és ki van téve magának,
hisz semmi sem erősebb saját magánál, akár szárnyban
az izom egy madár testén, ki van téve a mag, "á"-nak.

"á", mint fájdalom,
mi végighasít rajta, ha megfeszül.

Én a mag,
én az árnyban fürdő,
ki csak áll és bámul,
ki csak áll és nem mozdul.

Én a tehetetlen, a súlyos, a vesztese a játéknak
nem lehetek a nap alatt, csak letakarva,
nehogy megfagyjak a fényben,
vagy viseljem magam.

Miért kellene nekem arra hallgatni, amit nem hallok,
ha egyszer előttem van az akaratom, de nem férek hozzá,
mert az érthetetlen hangok mögé bújik el előlem,
és nem hajlandó előjönni hívásomra, mert...

Akár azt is mondhatnám, hogy nem érdekel,
de miért mondanék ilyet, mikor világos;
a fantáziámat nagyon izgatja; mit értek el,
a mezőn mi hegy oldalán futva virágos.

Igazán kíváncsi vagyok rá, de az nem lehetőség,
hogy megismerjem, az ilyet, csak bámulhatok
és sírhatok.