Szabadság

Ha oldalra nézek, a becsukott szemem látom,
előre; a kinyújtott kezem mered felém,
hátulról kés áll belém; a számat tátom,
majd azon kimászva beállok elém.

A saját tekintetembe bámulok végre...
Elhagytam a testet, el, mi fogva tart,
hogy felnézhessek büntetés nélkül az égre,
és ne húzzam tövig többé a fékező kart.

Az arcom az égnek szegezem, majd az kicsordul,
s a könnyem földnek csapóik; hisz csepp a tengerben,
mely ereje akkora, hogy a kés rajta kicsorbul.
Még mindig élem tovább magam ebben a hengerben...

Ez egy fogva tartó hatalmas forma,
mi eltakar, mi betakar, mi fáj a lelkemnek,
alakzat, mely teste, mint egy nagy torma,
de mintha sosem lenne határa e telkemnek.

Sikítanék, ha hallaná valaki, vagy bárki,
de az sem segítene; hisz ide vagyok zárva,
nincs egy nagy ablak, mint a kegyes szél tár ki,
itt sírok bent magamban, akár egy árva.

A lelkem üvölt, mert a lelkemben lakik,
a testem már rég összecsuklott, porrá lett,
engem kizárólag azok látnak akik...
vagy inkább amik, értik, hogy mi ez a tett...

Értik, hiszen ők maguk már túlestek rajta,
elszakadtak, távoztak, vissza nem fordultak,
többé nem tömörültek össze a rajba,
inkább a kollektívre csúnyán mordultak.

Lelkem tépi saját arcát, mely visszanő,
letérdel, majd sikolya üvöltéssé válik,
mivel az élőbe ő még talán vissza jő,
és soha nem porlad szét, el nem málik.