Sötétet kapargatva

Segítenék, mikor a kezemet nyújtom magam felé,
mert találkoznék magammal, mikor távolodok magamtól,
de csak ábránd, hogy láthassak a szemem elé
vagy kihúzzam magamat keservesen magamból.

Fogom meg kezem, érintem a karom, tépem,
de nem jön, nem lesz közelebb a sikolyom,
sem szerettem, sem máshogy látó másik énem,
csak tükörbe nézek s látom a borzongató mosolyom.

Asztalra ülök és székre állok, becsukom a szemem,
mert ugrani készen, vakon szagolom a szagtalan világot.
Egyszer érintem meg vállam, de mögöttem is megérintem,
magam hosszú lánca vagyok, nem adok nekem virágot.

Sem virágot, sem bokrot, sem fát vagy szobrot,
én vagyok a madaram madara, fent vagyok,
mégis úgy érzem, magam csak alsóbbrendű robot,
talán szakadékot, megvetést és bánatot hagyok.

Magam elé lépek magammal, majd leütöm,
leveszem és sakkot adok, mikor csak repülök,
mert eldobott valaki, aki köveket hajigál, eltűnődöm.
Gondolatomban én dobok, magam előtt ülök.

Hogyan is szakítom és tépem a világom?
Kérdés, melyre csak magam vagyok válasznak,
saját, keserves sikolyomban magamat hallgatom,
mert az érzelmeim bennem érzelmeket halásznak.

Kavarogva önnön magam saját poklomban fehérlek,
míg el nem tűnik a fekete folt testem mindenéről,
addig meg sem nagyon kívánlak, nem kérlek,
elpárolog majd az, ha mondom, minden térről.

Fel még csak nem is foghatom, mikor s kivel,
hol állok valójában magamhoz képest
vagy épp mikor engedem, mikor a víz kiver
vagy mikor csinálok valami bizonytalant, kétest.

Mikor magamba nézek csak szavakat érzek,
egyszerű, mégis megfoghatatlan szökevényeket,
mik nyomtalanul, érthetetlenül velem beszélnek,
ők szörnyeket formálnak, de leginkább ezeket:

ʞɨϸθɈ kKäƗϸƗβ cϿϿ⁞×
H ɈɨʞШʞ Ɉ?ʡĐ pPϸβϿɨ¤
ʞ ʞɈ○ ○ʞϸ¤ cϿʞϸϸШϿ⁞×
β○| )ʞɨɈШ pƗHϿϸβɨ¤

Látok képeket,
hosszú szavakat,
hallok népeket,
mély tavakat,
de nem érzek,
nem gondolok
csak sűrűn vérzek
s magamtól haldoklok.