Sötét ember

A viág, amelyben élek, nem nevelt se jóra se rosszra,
én döntöttem el, mikor megyek balra vagy jobbra,
választom-e a sötétben megbúvó démonok seregét
vagy fejem fölül figyelő véres kezű angyalok védelmét.

Én voltam, aki bukásra ítéltem önmagam,
a dicsfény és harsonaszó csicsáját magamtól eldobtam,
én űzettem ki a vörös mennyből tört szárnyakkal,
hogy buzgón táncolhassak sarkokban búvó árnyakkal.

Egyedül én akartam azt is, hogy most itt legyek,
mert így nincsenek előttem hósapkás hegyek.
Igen, a bűnöm, hogy önmagam vagyok a magányomban,
hogy áznak a szomorú szobrok kék véráldozatomban.

Felfelé tekintek, mikor a márvány arcok felém fordulnak
és kémlelem az eget, figyelem, mikor a felfők mordulnak,
így várom a villámok sűrű záporát, a savas esőben állva.
Magam nevét káromkodássá formálom démonokkal hálva.

Szemem fehérje sűrű feketévé válik,
míg körülöttem mindenki át nem ázik,
mert én csak a sötétben élek,
még magamtól is egyre csak félek.