Solk

Számmal tépem szét a saját szavam,
ahogy lefelé tekintve az aszfaltra,
gyönyörködöm a belőlem áramló vérben,
ahogy távozik belőlem és megfesti a talajt.
Ez nem a jó részem, ez a savam,
mi szétmarja, amit leteszek az asztalra,
felöleli azt a hosszan tartó végben,
és nem hagy maga után mást, mint ganajt.

Porcelán lábakon sétálok, a bizalom üvegén,
melyen a lyukak olyan félelmetesen láthatatlanok,
hogy a csoda sem elég a szinten tartáshoz.
Ezen a helyen, vagy zuhanni, vagy emelkedni;
valamit csinálni szükséges, mondja ezt az üveg én,
mely, vagy inkább melyek, ki nem állhatatlanok,
eléggé szimpatikusak ők a baráti hatáshoz.
Úgy hiszem, nem tudom az érzést elengedni.

Talán megpusztulok annak a hegynek a mászásában,
mely én magam vagyok, és önvalóm felé emelkedek,
ezen kifordított kartonpapír doboz ázásában,
igazából inkább azt mondanám; ereszkedek.

Félresöpört egy élet ez, mégis a fény, maga.
Sötétségemmel világítom meg azt, mi elveszett,
vagy talán sosem volt meg senkinek.

Aszfaltot kapálok.