Séta oda

Csontomig fagyott fehérség lepi a tájat
a tetőtől a talpamig borít be mindent,
mi állja a sarat és nyoma egy keskeny vájat,
ahol utamat járhatom általa itt bent.

Akár egy szőnyeg a padlón, úgy fut,
mintha menekülni kellene valami elől,
de csak én vagyok itt, aki mindent tud,
mert világomban biztos lehetek e felől.

Előttem egy sáv, mellettem egy sáv,
hó lepi a tájat, ahol sétám folytatom,
mert ez egy végtelenségbe tartó táv,
egy megszentelt börtön; az oltalom.

Ismételni, ismételni, ismételni,
mindig csak ugyanaz, mintha...
mintha csak mást nem is ismerni
kellene és úgy tenni, mint egy hinta;
előre-
hátra,
előre-
hátra,
előre-
hátra,
folytatva a ciklust, mely kis körök
és kis hurkok közötti pár lépés,
összességében a forgása örök,
de érzetre olyan akár a körömtépés.

Egy lépés, majd egy újabb,
mert haladok előre, még ha jártam
gyakori önmetszést is végez,
még ha az egyenes nincs is meg,
még ha az ideálisnál másabb,
még ha gyakran meg is álltam,
még ha a testem mást is érez,
akkor is; te élet, ess meg!

Haladni előre ezen a hosszú úton,
mely kitaposott, nyomvályús fehérség,
mintha egy hangot játszanék a húron,
mire megbámulhat a teljes térség.

Oda megyek, ahova...
de igazából, ez hol van?
Hova tartok ilyen bőszen?
Mi lesz, mikor az "ott" következik?

Éjszaka és nappal, előttem fut ez a szőnyeg,
mi belepte és csontomig hatolt, a testemben,
ahol keskeny sávot jelölt ki a belsőmben főleg,
és arcomra ülve nyomát hagyta lelkemen.