Ronda nő

Tartsd a karod magasba, míg az ki nem törik helyéről,
te gyarló, egyszerűség, te elhamarkodott döntések királya!
Halld meg saját tudatod sikolyát, mikor átgondol mindent elölről,
majd hunyd le szemed, mint vízbe mártott pislákoló fáklya!

Utazz mélyebbre magadba, hol a tudat a racionalitás!
Egyenesen bele a tudattalan mélységes mélyére,
hol a létezés nem más, mint hegyes sziklákon harci alapállás,
és emelt fővel állj ennek a küzdelemnek az élére!

Mikor a levegő folyóként árasztja el tüdődet,
s a szél kimarja szemedből a könnyeket,
mikor a fó fehérje tőrt állít a szemedbe,
s megfagyott könnyeket ad fegyverként kezedbe,
hagyd, hogy meséljen a hangja a tudattalan sikolynak,
mert egyetlen bölcs a mondata, melybe ezrek belehalnak!
Gondolkodj a gondolatról, te király, te gyarló,
majd vágj ki magadban is egy fát, legyen ez itt egy tarló!

Fa csonkok álljanak testedből kifelé, hogy eszed vésse
beléd a fájdalmat, mi időt kölcsönöz neked s magadnak!
Majd karod tartsd magasba, hogy a vonatot le ne késse,
mi elgázolja végtagod, majd kezedbe adja neked, s karodnak!

Húzd le bőröd a fejedről, hadd lásson szemed tisztán,
vagy hullj le, mint egy repülőgép a friss égről nézve!
Fogd meg a szíved, majd úsztasd le azt a Tiszán,
hogy eljuthasson egy gondolkodó, meleg kézbe!