R(é/í)m tánc

Füstbe kavargó rövid érzelmek hosszát mérem
ujjammal végig érintve barázdásra sírt testükön.
Ettől lassacskán magamat meg-megértem,
míg a világot látom szememben a tükrökön.

Halványodó fantomképek úsznak szirmok tengerén,
keserű valóságom édes ízét beléjük mártom én,
hogy illúzióimban vérteket öltsek le magamról,
ezzel felfedvén, igazságom nem a jelen kor.

Karomba veszem őket, a piciny kételkedéseket,
mert nem ismerem a féket, nem ismerem az állj-t
és nem, nem hiszek, nem hallok más értelmezéseket,
én gondolat leszek, madár, mi a valóságban nem szállt.

Eszem a felhőket, rövidre szabott kis érzelmeket,
mert mohó vagyok, magam után pusztulást hagyok.
Folyókból ereket, magas erdőkből értelmeket...
Este szellemmé fagyok, magamban a rombolás ragyog.

Karomra engedett hidegrázás és az ágaskodó szálak,
akár csak hosszú tenger áradás, melyben merednek a fák,
úgy söpör rendet az áldozat, mi életével fizet értem,
mert életem csak vázlat, mely egy festő vásznán pihen.
Új álmom egy lassú várás, lassan, lassan várlak,
mint a ködben kirajzolódó látás, mely a szívbe gyorsan vág,
s megmutatja vázad, mely kívánja ínycsiklandó vérem,
mi bennem vadul lázad, de úszik reményt adó vízen.