Politika

Felhúzott fogaskerekek tarkítják az eget,
ahova felnézni jár a felfelé bámuló,
ki kínjában magába vág egy mély eret.
Ezen a réti pitypang tekintete ámuló.

Egy torz hely ez, ahol fentről fém zuhog
a levegőt tekintet alkotja, de az is hogyan?
Ezen a mezőn a tehetetlenség buzog,
itt semmi sem történik úgy, ahogyan...

Persze, mondhatnánk; ez csak illúzió,
a valóság nem ilyen, nem ez, más;
viszont az elmében tombol a fúzió,
ahogy összekeveri, és mélyre ás.

Azt gondolná az ember, a réti pitypang
nem néz, a fogaskerék nem az égbolt,
a képzelet azonban itt nem pang,
ebben az utcában van még bolt.

Elképzelni, az elképzelést, talán sok,
mégis ezt teszik napról napra mások:
elkalandoznak a valóságtól, elvesznek,
egy kicsit több valótlanságot itt vesznek.

Ha boltnak nevezhetjük ezt a helyet,
máris két alakban létezik bennünk a valós,
megmásztunk egy magasodó hegyet,
én, a pitypang, a bámuló...

Ez most hol van, vajon?
Bennem?
Kívül?
Ebben elfogyhatna egy vagyon.

A fém hullik lefelé, ahogy a szemek marják,
a tekintet rozsdaesővé változtatja az eget,
mert minden reggel özönlenek a marhák,
miket a pusztítás szaga és őrülete etet.

Marhák vonulnak ott. Legelik a pitypangot,
teleszarják a mezőt, majd bűzből falat emelnek,
ezen a helyen a mocsár illata markánsan pangott,
ez tartja fenn a fémet az égben...

Marhákat legeltető disznópásztor bukkan elő,
kiabál valamit, melyre a pitypang felkapja fejét,
majd nőni kezd, alakul, lesz belőle is növény evő,
mi a pásztor szájába adja fehéren csurgó tejét.

Ezt a világot láthatom én, vagy ez a világ lát engem?
Azt hiszem, mind a kettő...