Öregedj magadtól

A gondolat, melyben megszületett, ártatlansággal volt kikövezve,
mint egy kék csempékkel burkolt apró kerti úszómedence
az udvar egyik retkes sarkában, ahol rothadó levelek övezte
félelem kuporgott a porcica elől, mint reszkető rágcsáló ketrece.

A vadászat egy pillanat a térben és az időben, mikor a ragadozó
elindul a prédája felé nagy, robbanékony izmaival, ahogy akkor,
és rátalál a rezgő avarra, mely lassan és alattomosan rothadozó
jelenség a medence mellett és benne, minek kegyetlen oka a kor.

A porcica lendül, előre ugrik és beleszáll a barnás, sárgás tömegbe,
nagy zajt csap a préda után kutatva, majd beteríti a medencét,
az ártatlan teret hirtelen valósággal töltve, egybefogva egy kötegbe,
melynek összetartó, kötegelő eleme szorosan fogja kegyencét.

A valóság úgy fogja és bassza arcon, ahogy más erre nem képes,
mert a porcica csak cselekszik, de nem tervez, a gondolat csak van,
a medencében csak gyűlik a rothadás, a kor csak halad, ez a példa ékes,
mivel a létezés pusztán egyetlen egy a sok közül; egyetlen tan.

Egy kötegbe fogott valóságok összessége sorakozik pofonért,
mert eljött az ideje annak, hogy a gondolat már ne csak legyen,
hanem létezővé váljon és felelősséget vállaljon a korokért,
melyek eljönnek és vesszők helyett pontokat tegyen.

A porcica a levelekben játszik, vadásznak érzi magát,
szőrébe kosz ragad, egyre nagyobbá válik
de nem villantja éles fogát,
csak mállik.

Mintha egy fal lenne,
mintha maga egy fal lenne,
mintha a porcica egy fal lenne
mintha a cselekvés egy fal lenne
mintha a gondolat egy fal lenne
mintha minden egy fal lenne...
elzárna mindattól, mely a valós és igaz,
szép lassan az idő előre haladtával foszt meg és épít falakat.