Nyugat

Fent, a fellegekben sétálva,
a fák közé gyakran pillant,
ahogy fején a szálak szét állva,
úgy a büszke köteléke illant.

Párolgott, akár ott sem lévő öröme,
változott, és hagyta magát megenni,
a kínzó könnyedség az ő öröke,
hisz hagyta magát a fellegekbe menni.

A kócos öregasszony bottal jár,
retten a kavicstól, az árnyéktól,
mert mindig érte külső kár,
hisz ő fél a csupasz ágyéktól.

Arcába kígyót tol a világ másik fele,
a fák sikolya nevetésüktől véres,
az ő arca gőgtől és attól tele,
távozásának bizonyítéka ékes.