Nyomorom

Fehér óceán siklik el az agyam mellett,
melyért a kezemmel nyúlok reménykedve,
hogy nem magamba tépnem kellett,
a képmutatás talaján erénykedve.

A nehéz, a súlyos, az egy tonnányi tömeg,
az áttörhetetlen, a kemény, a szikla szilárd,
mely érzésének társítása velem, olyan öreg,
hogy az egész koncepció igazán csalárd.

Hol voltam én kettővel ez előtt?
Hol?
Sehol.
Még sehol, vagy már sehol?
Csak sehol. Ott.

Tiszta víz folyik itt, ahol a tudást iszom,
mégis ocsmány mocskot böfögök fel belőle,
hiszen nincs meg bennem az az izom,
mely magasba emelné, elvenné a fátylat előle.

Úgy tűnik, mintha ember lennék,
mert az is vagyok...
Egyszerű...
Egyszerű ember vagyok,
mint mindenki más.
A különlegesség érzése hat át, ha álmodom,
miközben a valóság a szemem elé húzott üvegen kopog be.

Nem.
Nem voltam sehol, most sem vagyok sehol.
Sehol tartok és ott is maradok, mert semmit mondok, semmit cselekszem.