Nimfa

Eső cseppek koppannak a száraz alapra,
ahogy kísérnek engem sivár utamon,
majd csapódnak rá a fekete kalapra,
mi fejemet fedi, így fed el az unalom.

Lábam alatt szomjúság, ott élek én,
ahogy saját talpam alá szorulva
magamat fojtom halálom énekén
a magányomra tökéletesen borulva.

A távolban felragyog a tekintet,
magához vonz lassan kúszó szava,
ahogy egy halovány kéz intet,
azt kéri; legyek a fák között tava.

Ő kéri, hogy hívjam, én nem utasítom el,
alattam a fohász egyre csökkenő zaja
úgy szivárog egyenesen a fejemig fel,
ahogy egyre élesebben rajzolódik ki faja.

Egy nimfa hív magához, mintha kérném,
de már nem kerestem senkit többé.
Ha csak az erdő szélét a kezemmel érném,
már nem foszlana soha sem köddé.

Arra gondoltam abban a pillanatban;
igazából, miért ne tegyem meg ezt?

Vállam rándítva simultam a fák közé,
ahogy őt kergettem, úgy értem egyre,
egyre beljebb a nedves talaj fölé,
de nem másztam fel semmilyen hegyre.

Utam furcsasága, hogy végig lapos,
sehol egy bukkanó, egy elejtett szó,
a véleményem pedig itt úgy alapos,
akár egy mester által faragott tömb só.

Utam vezette befelé, míg kezét nem értem,
majd pocsojákban tocsogtam mélyebbre.
Úgy éreztem, hogy ez én így nem értem.

Megragadtam, ő megragadott
kezünk nem létezik, már egy,
ő sem áll, és ragad meg ott
előttünk tényleg nincsen hegy.

Magához ránt, ahogy egyre közelebb akarnék menni
ő pedig derékig érő vízben, összefonódik velem,
a húsomból, a húsából, a kettőnk húsából kezdünk enni,
így tűnik el először a tóban az egyik nehéz felem,
majd egyesülök a vízzel, szomját oltom a nimfának,
ő pedig elringat szavaival és tetteivel az új valómban,
mely régiből született és már nem tápláléka szomjazó fáknak,
csak kívül áll és önállóan létezni kezd vele a valóban.

Tudom, a talpam alatt még mindig száraz foltok vannak,
de egyszer ezek a részek is eltűnnek, a hihetünk annak,
ahogy az a szó mondta: Szeretlek!