Névtelen vers a hangtalan mindennapoknak

Tudáshalmok közt haladok kijelölt helyemre,
mikor a nap még talán fel sem kel.
Ekkor négyen néznek a rácson belülre,
hisz nyitáskor más vásárolni kell.

Egyikük a másikkal beszél,
míg a harmadik lefelé fordul,
a negyedik szinte nem is él,
de azért egyet mordul.

Nyílik, mire annyira vágytak,
nulla, nulla, egy van már,
egy csapásra vásárlóvá váltak;
hiszen egy termék sem vár!

Zombik tódulnak a piramisok közé,
Egyiptom kövei lassan elesnek,
mert a tudás a vásárlóé. Igen, az övé.
Semmi sem bizonyul elégnek.

Egy kis segítséget kér egy férfi;
szeretne a hat éves kisfiának
kvantuumechanikát nézni,
amiben rakéták, kamionná válnak.

Míg fejemben bécsi keringőt járnak a kérdőjelek,
két pontnyi lábamon sétálva a színezőkig érek vele,
majd a semmiből random emberek kérdeznek;
"Megjelent már a Frei Tamás új könyve?".

Bábeli zavaromban nem tétovázok, csak kibököm,
tizenöt, majd nyakammal piruettezve nézek vissza.
Az előző csak bámul, hogy meddig vakarom még a tököm,
majd agyamnak a maradék levét is meg-meg issza.

Ő látott egy kék borítós, napocska alakú könyvet,
melyen egerek boncoltak egy hegedűt nevetve,
és egy fecske, vagy talán kecske pénzt vet.
És a Libriben lehet ilyet találni elvetve!

Újdonsült barátommal megállapodunk
miután mindent alaposan felforgattunk,
hogy a kérése kifejezetten lehetetlen
ezért eléri, hogy emléke legyen felejthetetlen.

Kezében Gyalázattal és Bödőccsel kérdi:
az új Frei könyvet mikor lehet megnézni?
Majd zombulva a tizenöt szavára kassza elé áll.
A kedve olyan, akár egy megrándított váll;
nekem fáj.

Fizetéskor a kártyáját a rendszerből akarja,
de a kikeresést a vissza nem élés törvénye uralja,
így euróval szándékozik fizetni. Már emelkedik a karja,
tenné le pénzét, mikor szólok. Ő néz: ez mindennek az alja!

Elém öntvén súlyos fémtartalmát az pénztárcájának,
kijelentvén, hogy ama pénzt ő ugyan nem ismeri,
arra késztet, válogatásra térjek a forintok világának
unalmas mezejére, majd az eredményt szemmel veri.

Megköszönve vásárlását egymásra tekintve,
majd vissza a halom apróra, magamban halok.
Csak kissé, hogy higgyek még elvétve,
mert az emberek aztán süketek és vakok.

Fényes, kerek számok hevernek mindenütt,
ő mégsem reagál, majd egy sietség kérdez,
a mellettem állóval válaszolunk, mi együtt;
tizenötödike.