Névtelen

Kéz kerül a kézbe; egymást fogják
ebben a nevetségesen pokoli melegbe
fordult világban, ahol hagyják
magukat megfagyni metsző telekben.

Úgy vágynak rá, ahogy mások,
úgy néznek rá, ahogy ások
magamnak a sötét fások
alatt egy lyukat, mely árok.

Oda vonulok el, hátha fejem felett
elmennek ezek, hátha mellém fekszenek
azok, akik velem értenek néha egyet,
mert én másoktól alaposan rettenek.

Hogy mondjam el másoknak, ha ők mások?
Hiába betűzöm, hiába beszélek nyelvükön...
Inkább meggörbítem ujjaim és azokkal ások,
mert csak értetlenséget látok replika testükön.

Mondanám, hogy különbségem miatt egyedi vagyok,
de pont ebben hasonlítok mindenre és mindenkire,
hiszen az életben én egy egyszerű nyomot sem hagyok,
hasonlatosan rájuk, kik egybevágók, de vajon kire?

Én gondolkodom? Én látom az igazat? Én látom a valóst?
Buta önámítás, ha úgy tekintek magamra, mint omnipotensre;
e tettemért érdemelnék egy változatom, egy velem szemben adóst,
minek vagy kinek léte kérdés, de csak rá számíthatok, mint mindenesre.

Ők és én van, vagy csak ők, vagy csak én, vagy nincs különbség sem?
Mikor lett ennyire bonyolult az élet nevű játékot játszani?
Erre mondhatám a legnagyobb meggyőződéssel, hogy nem;
hiszen ezzel semmi mást nem tudok, csak magamnak ártani.

Az árok, melyet magamban vájok,
és várom elrontott klónjaimat tárt karokkal,
csak önmagamnak okozott károk,
miket bőszen szorongatok két marokkal.

Oda szegezem magam apró démonokhoz;
mondván, hogy ezek mindenképpen az enyémek,
de igazából ők is futnának az anyjukhoz,
mikor megérzik, hogy szögeim milyen kemények.

Vajon ők nem értenek engem, vagy én őket?
Mit értek én egyáltalán abból, amiben vagyok?
Megmozgathatok akármilyen szilaj erőket,
ha magam után csak kisebb nyomot hagyok.

Erőtlenül vergődök a mindenségben,
megérteni képtelen megértő gépként,
hogy örökké tartsam magam kétségben,
vagy akasszam falra, elkészült képként.