Néma üvöltés

Itt hagyni a mező közepén, ahogy alszom...
mégis, miért ne tenném, hisz vállam rándítom,
a nemtörődömség maga a fehér arcom,
magamban pedig a félelmem ordítom.

Halál színű a képem, olyan, mint a gyász,
elfordítom fejem, hátam tartom neki,
ez nem a szerencsepakliból kihúzott ász,
inkább erekben csordogáló vörös eki.

Sarkam emelem a talajról, mi alatt rohad
a növények hosszú sora tőlem és ettől
az aktustól, melyben inkább csak lohad,
nem termékeny ez az egész keddtől.

Mert a második nap történik mindez.
Akkor fordulok meg, hagyom ott, ahol.
Ő pedig, ahogy eddig mindig; nem kérdez.
Alig látszom ki itt a felelősség alól.

Hangom sem hallatom, míg a testem fordítva,
a léptem alkalmával mindent letaposok ott,
ahonnét érkeztem előzőleg, a nevem ordítva,
a zöld tenger hullámzó felszíne lelaposodott.

Hagyni, hadd létezzen magában innét kezdve,
a kezét többé nem fogni, az az én hatalmas tettem,
bár az igaz, hogy az egészet igazából ő kezdte,
én a tettéért igazán túlzóan a nyers húsát ettem.

Kitéptem belőle egy darabot, ezért fekszik,
marad a helyén, nem mozdul, mert nem kell.
Nekem igazából ebben a formában tetszik,
így békésen, sütőbe zárt tésztaként a napon kel.

Attól tartok eközben, hogy nem így történik,
és az felébred, míg sétámban gyötrődöm.
Stresszembe halok.
Sikolyok járják át a fejem.

A kétség hangjai fognak közre, mikor rápillantok,
de csak tükörképem látom benne, nem egyebet.
Magamat.