Néma

Ismerős kopogás az ajtó zaján ülve;
azt hallom, ahogy a nyekergő zsanérok táncolnak,
a rezgésben eggyé válva, azt üzenik; jön valaki.

Az arcomat fordítom felé, de nyittában
a falap mögött nem áll más, mint a senki.
Ő, a senki, ki kopogott, ütötte az ajtót előttem.

Mögöttem hangok hallatszottak, ahogy verődött,
a falnak pattant mind, majd labda módra
egy pillanattal később csapódott be a talajba,
enyhén, lazán, amolyan lomha lustasággal,
ahogy a gravitáció hívta.

Ez egy zaj, de a zaj dallama a dallam zaja,
mert hát ő maga nem egyéb, mint ellentmondás;
akkora, amit a ház kivet magából.
Az én házam.
Az a ház, melyet két kézzel építettem fel,
majd rombolok le egyszer, de most...
az ajtó nyitva. Előttem a semmi. A senki.

Odakiáltok, hogy halljam, hátra van ott,
de igazából a csendbe ordítok bele torkom szakadtából,
majd a képem megrezzen magamtól, ahogy ott állok,
mert bolond vagyok.

A bohóca önmagamnak, ahogy azt reméltem,
majd az elmém zengte hangok...
ahogy fogtam a hideg hém nyújtotta bizonytalanságot,
azon gondolkodtam; vajon a fejemmel azt érzem-e,
amit vélek érezni.

Nem. Itt én játszottam magamban.
Ott éltem a házamban, mi magam.
Ott éltem magamban, mi magam.
Ott éltem, ahol éltem.
Egyedül.
Ketten, a magánnyal.
Ez a magány, ez én, ez a társam.

Ez vagyok, ahogy kopogok a fejemben, ahogy magam,
ahogy önnön valóm játszik velem.
Majd átölel engem.

Átölelem a semmit, hiszen ez mindig itt volt.
Ez, én.
Ez vagyok, hiszen én, a magányom vagyok.
A magányom és én, az örökké tartó tánc,
ahogy nyílik a nyekergő ajtó és nyílik az elme...
Örökké ott fogok állni, ordítva.

Senki sem hallja, hiszen néma csend vagyok egymagamban.