Nehéz órák

Izzadt fáradtság zaja tompán nyomja,
az arany súlya roppant nehezék,
harapni való levegőt ritkán oldja,
minek nagy része s fele kék.

Egyhangú trombiták harsognak,
szájban férgek csúsznak-másznak,
míg a csontok roppannak,
s tengerek zátonyokra futnak.

Dörög az ég a hamvak felett,
hol el van ásva saját maga,
hol lapul mi rég elfeledett,
mert szenvedésnek büdös a szaga.

Hosszában elnyúló lapos kezek,
A föld alatt hosszanti ingerek,
morajban kitörő gömbölyű hegyek,
sírásba fakadó gyönyörű szellemek.

Ott játszó zombik gyermekei,
itt magas ügyvéd öltönye,
a távolban a tudásnak hegyei,
míg itt a szobrok gyötrelme.

Figyelő szempárok folyton lesnek,
az angyalok a mennyből leesnek,
gyökerei nőnek a nagy testnek,
az érzékek lassan elesnek.

Magasodik a léc, felirat rajta:
Itt nyugszik, itt lesz vége.
Tonnányi levegő nehezedik a hajra,
és nem látszik a cél, nem, végre!

Szobrok szeméből könnyek hullnak,
a fák ágaikkal lassan betakarnak,
hasat metszőnek, akaratnak,
lennie kell valahol kiutaknak.

Lassan kővé érő gyümölcs,
roskadozik tőle a fémes fa,
kezében papírra nőtt szemölcs,
a részévé válik ez még ma.

Szirének néma arca,
az énekek alsó hangja,
elfeledettek utolsó harca,
ruháját öltönnyé varrja.