Mert fájdalom ez

Legszívesebben földhöz basznám magam,
hogy az se értse,
mi a bajom, aki én vagyok, csak álruhában.

A fejemet a falba verném, egy láthatatlan szeget ütve,
mert kalapácsnak lenni is jobb,
mint ebben a szar állapotban sétálni a fejemet felszegve.

Saját magamra köpnék savat, okádnék egy kicsit magamból,
kifelé adnám mindazt, mi vagyok,
hogy a levegő körülöttem megteljen egy énszerű bűzfolttal.

Artikulálatlan ordítanék le az erkélyről, bele a város szívébe,
hol az a kar, mi engem támaszt,
mi a hátamat tartja, mikor ennyire nem értem magam?

Azt ütném, mi legjobban fáj, hogy fájjon még jobban,
mert ha virág lennék,
saját kezűleg tépném ki töviseimet szirmaimmal.

Áznék el magamban, a nedveimben, a szaromban,
annyit érdemelve, amennyit magam alá tudok piszkítani,
nekem szavam sem lehet az életre.

Azt gondolnám, ez vagyok, ilyennek születtem,
egy kibaszott szörnynek,
kétkezű torzszülöttnek, három lábbal, öt szemmel!

Vakarnám a testem, míg van mit, a bőröm irritál,
legalább annyira,
mint én őt, és ez zavar a legjobban bennem.

Arra vágyom, hogy valaki verjen addig, míg meleg vagyok,
hogy kihűlve formám,
de legalább alakom legyen valamilyen, eme ocsmányság helyett.

Rúgnám a falat, hogy az betörve rám omoljon, eltemessen,
de az is elég, ha csak eltörök,
mert megtörni már egy ideje nem tudok. A törött bot már törött.

Vágja a fülem a város, épp ezért élvezem, ahogy öl,
mert ez kell nekem, halni akarok,
mint egy főnix, úgy éledni újjá saját poromból.

Felesleges nekem a drog, mikor magam vagyok a méreg,
elemésztem testem és lelkem segítség nélkül,
az önpusztítás volt a jelem az óvodában.

Hatalmasat erőlködök folyamatosan, a változásba halok,
de eme kardomba hiába dőlök,
mert ettől bizony meg nem döglök.

Úgy ülök itt, mint egy fájdalom, egy kín, egy szenvedés,
a verítékemben tusolva,
leköpném magam, ha szembe kerülnék velem az utcán.

Ordítanék, okádnék, pusztulnék, halnék, a véremben áznék,
hogy felégessem magam, mint egy erdőt,
lombok helyére hívva egy virágokkal teli mezőt.

Azt kérem magamtól, mi pusztul el, hogy levedlett bőrét
fillérekért adja el,
hogy ocsmányságát örökre dobja el, és távozzon el!

A néma üvöltést akarom a múltammá tenni,
nem beszélve, csak csendben életet venni,
hogy hamvaimból összeálló porcica lehessek.
Majd ezt is levetkőzve addig tömörüljek,
míg egy új lény, egy formába öntött énné pusztuljak.