Mert élek

A szavak sikítanak bennem,
mikor megkondul a harang.
Ilyenkor vissza kell mennem,
hogy széttépjen a harag.

A lelkemet magam rágom,
szívem már rég nincsen,
ereimet majd felvágom,
nekem nincsen kincsem.

Nem akarok enni mást csak szavakat,
ékkövekbe zárt üres tartalmakat,
amik felvizezik a száraz hamvakat,
szavakat, szavakat, szavakat.

Üres az én gyomrom,
nem kérek többet,
mikor ezt mondom,
már meg van az ötlet.

Ötlet arra, hogyan legyek néma,
szavakat, szavakat, szavakat,
és hogyan legyek nagyon gyáva,
mert falnám a szavakat.

Azokat a szavakat szónokolnám,
mik vérrel jönnek ki belőlem,
csak ne lennék ilyen, ne hagynám,
hogy elvegyék őket előlem!

Mikor a harang kondul,
majmok sikoltanak fel,
a harag mordul,
szavaim sétálnak el.

Üvöltő csend vagyok,
nem hallom magam,
itt semmit sem hagyok,
szavakat, szavakat, szavakat...

Szavakat, szavakat, szavakat!
Hallani akarom őket, ne éhezzek!
Akkor nem adom a havakat,
rám inkább sose nézzetek!

Ne nézz, ne bámulj,
csak hagyj elvérezni,
ne szánj, ne ámulj,
hagyj engem így érezni!

Szavakat akarok, adjatok nekem valamit!
Én fájdalmat érzek, el vagyok hagyva.
Csak érzek, de nem tudom mit,
sodródok el, mint egy magányos hangya.

Üvöltő csend vagyok,
hangokra éhezem
én már csak meghalok,
mikor elvérzem.

Félelmem a csend rabja,
láncra verve, szomjazva, éhezve.
Ez a szitok szavak habja,
magamat látom, mindig lenézve.

Egyszerre kérek és tagadok,
én csak egy ostoba hazug vagyok.

Szavakat, szavakat, szavakat, szavakat,
szavakat, szavakat, szavakat, szavakat,
szavakat, szavakat, szavakat, szavakat,
szavakat, szavakat, szavakat, szavakat!

Ordítok érted, mégsem szólalok meg,
adj nekem enni, nem akarok éhen halni,
inkább ereimet vágnám fel
és térnék örökre aludni.

Kék vagyok, a halál színe,
magam a vér sós íze.
Mert fájdalom vagyok a paradicsomban,
én üvöltő csend vagyok egymagamban!