Megyek hegyet mászni, mert

A kör amelyben állok, egy lyuk árnyéka,
a derekamon kötéllel, éppen lógatnám magam,
mert nehezen érthető nehéz súly nehéz ágyéka
nehezedik rám. Beleharapnék, de beletörne a fogam.

Hosszan elmélkedek azon, hol vagyok éppen,
de nehezen találom meg az otthonom ezen a helyen;
mintha egy szürke lábnyom lennék az egyszínű képen.
Ez egy lyuk. Ez az árnyéka. Én inkább felmásznék a hegyen.

Mire fel a kötél, ha nem oda teszem, ahova az való?
Talán dísznek. Azért kell, hogy megértsem magam,
mert én sem vagyok több a külsőségekben gyarló,
kicsi, apró embernél, kibe ha harapnék, beletörne fogam.

Saját súlyom érzem magamra nehezedve, mert
ez itt egy lyuk. Ez az árnyéka. Ide mutatok, nem oda,
nem bárhova... Szétnézek és nem találom, a kert...
az már sehol. Vagy még sehol. Pedig az csoda.

A kert biztonság, az csoda, az egy hely, az stabil.
Most azt látom, amit; lyukat, árnyékát a lyuknak,
ezt látom, nem mást. Sem hegyet. Sem kertet.

Egyet sem.
Egyet sem.
Egyet sem.
Egyet sem.
Egyet sem.
Egyet sem.
Egyet sem.
Egyet sem.
Egyet sem.
Egyet sem.
Egyet sem.
Egyet sem.

Egyet sem.

Hiába lazult, az a kötél a derekamon feszül,
míg ott van, addig nem mozdulok messze,
addig a bennem élő lyuk mindig készül.

Oda is adhatnám magam ennek az érzésnek,
de mindennek a határa az, ahol az árnyék van;
ezek csak láthatatlan, rángatózó belső vérzések,
mert egyszer, régen, az én nevem is volt kan.