Megállni a döntésben

Hideg van ebben a forróságban.

A bennem rejlő igazságok fehér táncot lejtenek.

Úgy köröznek, mint két balerina a hóban.

Megtapossák kopaszra borotvált fejbőröm fagyási sebeit,
ahogy lábukkal karcolgatják mindazt, ami kizárólag én vagyok,
miközben bennem szabadon engedik a pokoli fájdalom ebeit,
és már kezdem elhinni magamról, hogy itt én semmit sem hagyok.

Fáj.

Az elején és a hátulján az érmének,
mely megmutatja a valóm igazi arcát,
sem tudnám megjelölni, ha kérnének,
a lényem aktuális önmagával vívott harcát.

A vidám én és a sötét homályos sötétségbe vesző fekete lyuk a földben;
a kövek árnyékában meghúzódó éjfekete démon, melynek neve depresszió,
az a vérbe fagyott kacaj, mi eltűnik fényes nappal a fekete körben,
mert rám a világ súlyával megáldott lepelként nehezedik a presszió.

A választásaim nyomán nem sarjad élet.

A tetteim a hiábavalóság jelentéktelen képébe nevetve érzik magukat felsőbbrendűnek.

A gondolataim ott vesznek el, ahol meg sem születtükről kizárólag nekem lehet fogalmam.

A tudásom sosem ad egy lépésnyi távolságot előre semmiben, mi ténylegesen számítana valamit.

Egy hangya vagyok, téglaként kiöntve,
a fagyban hagyok nyomot köhögve,
tüdőmből a lelkem esik ki kötözve,
rabként, ahogy eredetileg volt öltözve.

Azt hallucinálom, hogy álmodozás közben jól érzem magam,
mert így legalább a lefoglalom a problémáktól zsongó agyam,
nehogy véletlenül az igazságot lássa abban a formában,
ahogy azt a világ alkotta körülmények tartják kordában.

Nem.
Én nem.
Csak álmodni,
magamat átkozni,
testemet átdobni,
a túloldalt áthozni.

A pokol a fejemben van, ott él bennem,
ahol a lelkem fehér fénye lakozhatna,
de az enyém teljesen fekete,
nem látok tőle, csak reszketek mellé kuporodva.

Az én világom a sarok, ahova leülve három irányból vagyok védve,
ahol magamra húznám a többi falat, a plafont, a bármit, csak legyek végre
a többitől elhatárolt, fallal körbeépített sötét verem egyetlen hőse,
a sötétségre vágyóknak sötétséget hozó megőszült, vénséges őse.

Azt látom, amit akarok, de csak ezt akarom,
látni a látnivaló sötétet, mert a lelkem fekete,
mert nem akarok látni a testem közeli alkarom,
sem semmi másom, mi hiú reményekkel etetne,
hogy látok, és valójában nem csak a semmibe nézek,
hogy ott egy adag remény, melybe kapaszkodhatok,
és nem annyi az egész, amennyit ebből érzek,
és valamire ténylegesen teljes erőmmel akaszkodhatok.

Hiszen mi bírna el engem?

Kövér az én sötétségem.