Még

Úgy haladok el a testem mellett,
hogy közben himnuszok ordítanak;
megtörtént, amire vártunk, meg lett
az alkotás, amelyet annyian fordítanak!

Én meg állok ott, egy helyben stagnálva,
a változásom folyamatába betonozott,
mindentől megfosztottként találva
valóm, melyet egy dallam ide hozott.

Ezek a hangjegyek érthetetlenek számomra,
azt gondolják rólam; vagyok valaki. Közben
pedig büszkén tekintenek a belőlem írt számokra.
Én elveszek ebben a zajtól pangó ködben.

Széttárt karomat összezárom magam körül,
ölelve, egyben fogva testem, nehogy fájjon,
mert van aki ennek, van aki az ellentétének örül,
így ezen a téren nekem szobor ne álljon!

Legyen az ott, ahova vágynak az emberek,
ahol egy lehangoló fekete fém alakként
magasodok föléjük, mint most, mikor nem merek,
úgy funkcionálni, ahogy szeretnék: a valósra ablakként.

A félelmem magamtól a végtelen óceán egy hala,
ott él bennem, úszkál és néha a felszínre jár,
mint a hegycsúcsok völgybe merészkedő hava,
ez is csak egy kis momentum, mit ez, elénk tár.

Emlék csupán abból az időből, mikor haltam,
egy kézzel öltem magam, mikor semmiként stagnálva,
a létezésbe suttogtam ordibálva, ahogy faltam
a tudást, majd...
majd...

A rettegésem attól, hogyan visz a sírba a rettegésem,
maga a rettegés volt, ahogy az, még most is, nem változott,
így retteghetek a továbbiakban ugyanúgy ettől... vagy mégsem?
A vágy odabentre zárva bennem, mindig a háttérben kiáltozott.

Talán egyet értene ezekkel a dallamokkal,
melyek magukat szórakoztatják velem.

Azzal vannak elfoglalva, hogyan keletkezett az, ami,
aztán csodálva a magasba emelnek a semmiért,
melyet akkor tettem le, mikor kijelentettem; az vagyok, aki.
Ez nem egy olyan kérdés, mint a "hogyan?", sem "miért?",
Inkább a "van?", az mely erre a válaszra feltehető,
mivel a gondolataim létezése túlzottan fenyegető.

Rettegnék én attól, ami vagy aki vagyok, de már teszem,
folyton azzal emésztem magam, ahogyan létezem,
a semmiből, a teljesen nyersen tálalt húsomból eszem,
aztán, mint egy ostoba tudatlan, széttárom két kezem.

Mások himnuszt zengnek, mások maguk
a hangok, ahogy felkapnak a gyönyörű földről,
de ez nem az ő hibájuk, egyszerűen ilyen az agyuk,
ha elesettet látnak, akkor jobbot nyújtanak föntről.

Hazudnék, ha azt mondanám, én nem vagyok ilyen,
engem mégis hagyhatnának a lapos felületen,
mert zengném én némán a magánynak, hogy "igen",
és nem örülnék, ha más is van a területen.

Persze hazudok, a vízfolyásként belőlem áradó,
és mindent beterítő igazság, egy átok rajtam.
Magam vertem magamra
ez béklyó.