Magány

Fák nőnek a talajból felfelé,
az eget kémlelve indulnak útnak,
ahogy az évek haladnak elfelé,
úgy nincs vége e feneketlen kútnak.

Egyre csak fáj, ahogy ott állok,
mert a lelkem fehéren dobog,
ahogy egy fékezhetetlen átok,
mi szikla módjára itt robog.

A fejem felfelé fordítom,
de ott csak a levelek várnak,
aztán a nevemet ordítom,
mert itt csak a csendek várnak.

Saját kezem fogom meg,
el nem engedem magam.
Szívemen egy nagy heg,
mit ajándékba kaptam.

Fúróval csavarták belém,
ahogy minden fa gyökere,
ez is úgy járult elém,
mint a kettő gyök ere.

Annak a gyöknek az ere,
mely folyik, akár az évek,
ahogy engem szánt az eke,
mert én csak ennyit érek.