Lilinek

Fekete álarcom mögé bújok,
a két karom széttárom jöttödre.
Míg a két véglet embere vagyok,
nem szállok fel a fellegekbe.

A sötét külső mély feketeséget takar magával,
nem egyebet, mint fel-t és le-t hangosan üdvözöl,
mikor belépsz kapuján majd megszánsz igával,
ez vagy, te szólítasz, te követelsz, te üldözöl.

Fehér vagy a sötétemben.
Te a pehelytoll útját járod,
míg én gyilkolok eszmékben,
ezért szavam mindig várod.

Te vagy menedékem a szavak sava elől,
egyben te vagy a súly mely talpam húzza.
Nem érkezik miattad harag az emberek felől,
de képzelt illúzióm kezed összezúzza.

Itt élsz, ahol tárt karok fogadnak
és démonok táncot járnak,
hol az ártatlanságod veszély,
de egyben súlyos erély.

Kezeimhez vér tapad, áldozataim arcával álmodok,
de te mégis mosolyogva térsz vissza hozzám.
Köszönöm, hogy épelméjű maradok!