Lenni itt és így

Az óceán partján felvéstem egy fára,
ahol lakom, hogy mit kellene tennem,
és mi annak a megfizethetetlen ára.
Magamat kell lassan megennem.

Megmérgeztem a kígyót, hogy kifacsarja
magából a gyógyítás nem létező italát,
mi az idő és a tudás ostoba acsarja,
és mit a költő magában megtalált.

Holnap keltem fel, mikor megláttam az órát,
majd még aznap vágyódtam az éjszakára,
melytől úgy rettegek, hogy betörném az orrát,
de nincs ennek a napnak határa.

Nyársa tűztem és megettem a gyengét,
majd a kígyót felhúztam az erősek fejére.
Kezükbe nyomtam egy hosszú pengét,
hogy asszonya támadjon a férjére.

Bűnös vagyok magam előtt,
ugyanakkor vádlott, kit a vonat szállít,
majd a saját énje hátulról lelőtt.
Így magának sínekből emléket állít.

Ezt akartam, így ezt érdemlem,
én a vén, a gyermek, a minden és a semmi,
mert csak az almákat érdeklem,
kik nem tudnak szabad akaratukból menni.

Ha a fa, melybe késemet mártottam,
s oly nagy szenvedést, fájdalmat idéztem,
megbocsájtja, hogy csak neki ártottam,
elém dobja almáit, többé őt meg nem igézem.

Ez az ígéret, mit betartani nem lehet,
mert a kígyófejű sereg menetel,
levadássza azt, ki soha nem ehet,
és kinek esze könnyen mehet el.

A gyenge pusztul, az erős méregben fürdik,
mert ez nem gyógyszer, hiszen egy meg egy nem nulla,
ezt a sereget erős kézzel a szemetesbe küldik,
mert aki nem beszél, az mindörökre olyan, mint egy hulla.

A megtorpantak, kik születtek és haltak,
kik egyszerre sírtak és nevettek félelmükben,
kik sosem voltak élők, csak tétlen holtak,
nekik cseng a karcolásom fél fülükben.

Én vagyok a karcolás, mi cseng, én a penge,
a fa, én az almák, én a part, a suttogás a fülben,
a szél a homok felett, én a mindennapi gyenge,
én, akit magam ringatok helyben, ölben.

Mert gazdag vagyok. A tudás a pénzem,
mi soha el nem vétetik, ha egy öreg bölcs mondja,
de semmi sem örök, hiszen minden nap érzem,
ahogy a fiatalságomat a testem magából ontja.

Gazdag voltam. Voltam. Vagyok. Leszek.
Én a fű, a fában forgó féreg, a csont a húsban,
én, én...
én.

Vajon mire várok, mikor megszólalok?
A tapsvihar éltetni fog, vagy örülni halálomnak?
Egy kar vajon tud tapsolni?
Nem tudom.

Nem tudok semmit.

Semmit.

Semmi.

Hova szaladna a fa, ha lennének lábai,
és azt tehetne, amit akarna?
Felemelné gyökereit és szállna olyan vidékre, mely távoli,
vagy az első sziklában akadna?

Mikor tudom meg, mi lett?
Hol van a kérdések vége?
Kérdések!

Kérdések...

Azt mondod, te fa; hogy én vagy, és én te,
de tudd meg, nem. Hisz sosem hajolok le.

A fűz szomorú, nem pedig vidám,
ahogy én mindig, mert mosollyal kezdem a napot.
...
Igazából a nap kezd engem mosollyal...

A nap. Ő mosolyog. Lesüt rám, a fára, az almára,
mi mind én vagyok, majd felmelegíti mindenem,
én pedig felmászok a tengerpart legmagasabb halmára,
hogy a sziklák tetejéről kiáltsak egyet hirtelen.

Üvöltök vele, mert helyettem fénylik a foga,
pedig én is reklám vagyok. A fa reklámja,
mi elvisz fejben a fogyasztói mindenhova,
mi a fogyasztót biztosan rekreálja.

Az üvöltés is én vagyok, ahogy a fogyasztó,
nem tagadom valóm magam elől,
hisz ez itt nem egy rusnya fagyott tó.
Ez a part, ahova szél érkezik a víz felől.

Én a szél.
A szél.
A szél, mi elhagyja ajkaimat, mikor ott állok,
és bámulva a semmibe magamban motyogok.

Ha itt minden én vagyok, akkor valójában ki vagyok?