Közöny

Hol kereshetné az ember a sivatagot, mint önnön szíve mélyén?
Hol találhatna elég fagyott vizet, ha nem a nevét viselő bolygón?
Hogy tehetne eleget magának, ha nem azzal, ahogy sosem él?
Hogy állhatna fel a két lábára, mikor egy piramis felborul?
Mikor van a látszatnak akkora határa, mi befedi a lényét?
Mikor nem érti meg saját elbaszott létét?
Ki állhatna oda mellé megfogni a kezét, a vállát, a csípőjét,
a derekát, az arcát, és válhatna eggyé testével pár pillanatra?
Ki mondhatná azokat a szavakat, melyeket csak szeretne
vagy inkább reménykedne benne, hogy valaha szerethetné?
Kivel oszthatná meg az egészet, hogy a félségében teljes legyen?
Kivel lehetne elmenni oda, ahonnét visszajönne magához?
Mennyi? Mennyi lesz még? Nem elég egy? Nem elég ő?
Mennyi kell ahhoz, hogy végül rámutathassak arra az egyre?
Milyen hely az, ahol ezt kell, ahol ez vár, ahol elnémulok?
Milyen csend az, mely a zaj közepént kitűnhet magától?
Mennyi kérdést kell feltennem, hogy ne szomjazzak végre?
Mennyi lesz az ára, mennyi lesz a vége? Mennyire lesz várva?
Van egyáltalán olyan, hogy ez a hely valaha esőt kap?
Van olyan, hogy a zápor nem kint áztatja a szomjas Földet?
Miért nincsen ettől szánalmasabb?
Miért nincsen ennél mégis boldogabb?
Mi a jelentése annak, amit a szívembe véstek a kevesek?
Mi történik, ha ezt soha sem tudom meg?