Kihívlak!

Szép téli, havas tájad, az elhagyatott,
itt lassú tűzként árad, vánszorog előre,
egyenesen, irányba állva, az iránya adott,
de meggörbült, lehajlik álla, békesség őre.

Húzza szárnyát földön, sebzett holló ő,
helyet foglal az öklön, karmait rászorítja,
károg hangosan, szemeiben halott hő,
kéken, lassan, izzón vérnek rabszolgája.

Egy fekete, két fekete, a kövek sötétek,
túl aranyos, fehérke, hogy fulladna meg,
az ágyán sárba fojtva, öleljenek az öleltek,
mert lelked ki van folyva, szíved csak heg.

Fogd meg két kezed, tépd le magadról,
az életed csak kezded, üvölts hangosan,
halj meg kegyetlenül, less ránk madarakról,
szellemek faljanak egyedül, ess lassan!

Párbajba hívlak én, vonj kardot magadból,
kerekedj felül az elején, majd vérezz ki,
hogy ne tudjam többé, tűnj el a darabból,
folyjon belőled bő lé, ne tudjam mi voltál vagy ki!