Ki nem vásárol, ne is egyék

Egy csővel taposni az eget olyan, akár maga az élet legtehetetlenebb alakjának halovány sziluettje, ahogy az kirajzolódik az aszfaltnak csúfolt óriási fekete ingovány felületén.
Nem egyéb ostoba megszólalásnál, mi a feje fölé emeli a beszélőt, és talpát próbálja oda ragasztani, ahova az egyértelműen nem való, bár a vágy, hogy ott legyen, már bőven a fizika előtt megszületett.
Ez formálta készre mindazt a nagyon magas elkeseredettséget, mely az aszfalton pihengetve vergődik saját levében, és körberajzolja magát alaposan az ő aprócska területén.
Azt mondják nem gond, ha valaki ezt szeretné; hát szeresse alaposan, jól, és annak a büszke tudatában, hogy a vártnál egészen kicsivel, de az átlagtól még pont eltérően megszülhetett.

Azt kellett mérlegelnie a hatalmas tehetetlen alak árnyának, mit a hasonlóságából kiad az élet neki, mint szerepe, kinek kényszere akad az égre taposni a csővel, mi meggondolatlan szavakból áll.
Meg kellett néznie, hogy vajon önnön létezésének hatalmas terhe alatt, az, amit eddig tett le az asztalra, mi szintén a feje felett lógott a plafonszerű kékség alatt csüngve, vajon érdemes-e léteznie.
Ezért az a testrésze szakadt a földnek csapódva nagy hanggal, melyet arra használt, hogy elérje a fejen álló világ nagy tengerét; szóval szakadt az ín, loccsant az ízületi folyadék, ez volt a váll.
Bár való igaz; neki semmi más nem rendeltetett sorsul, mint megtekinteni mindazt, mit mások nem értenek meg magukban, vagy épp eltakarnak arcuk elől, így neki nem szabadott éreznie.

Az fájt neki leginkább, mi nem a lelkét nyomta, hiszen az már rég az üresség homályában rágta a csontokat, mert kutyául bántak vele, ahogy azt ő meg nem érdemli ebben a testben, ebben az életben.
Sokkal inkább tudott sikítani abban a kínban, mely a hiányzóvá varázsolt testrész honvágyából született meg rajta, mert elhagyott valami fontosat, és leszakította helyéről a vállát feltekintésében.
Ő hiába élte át, hogy árnya legyen az aszfalton saját magának, vagy meressze felfelé azt, ami igazából inkább lefelé hangzik el tőle, mert mindezt azzal a tudattal tette, hogy ő maga erre még éretlen.
Hogy is lehetne más, mikor az a cső pusztán hangokból áll, mik abból az indokból lettek kimondva, aminek a megszületése is szégyen, de mindenképp szükséges eme eltekintésben.

Száz meg száz éveket töltött el azzal a tudattal, hogy amit csinál abban semmi irreális, vagy megvetendő nem lakozik, vagy lapul meg a részleteiben, mégis be kellett látnia az igazságot róla.
Ez bizony semmi más ezen a helyen, mint a hely kifordítása az időben, amikor a szavak csak tettek, a tettek, pedig nem léteznek, mert azokat megölte a közhangulat apró szikrátlanságának kívánalma.
Mindazt, mi szenvedésre és gyötrelemre ítélte őt, ami arra késztette, hogy a teste végéig árnya legyen magának, hogy felfelé éljen, de lefelé ne figyeljen; összefoglalható egyetlen szóban: kóla.
Igaz, nem pontosan maga a szó, hanem annak mögöttes tartalma, mi mindent hordoz a mából és annak múltjából, ahogy szorgosan itatja meg magát, mert magának az ember mi más jót kívánhatna?