Jégsivatag

Kék és fehér, sivár tájon járok,
ködös utamból talán vissza sem találok.
Hol a haza, otthon ,ahol tárt karokkal várnak?
Mikor tévedtem és miért támaszkodom jeges fának?

Egyszer fordultam rossz felé talán, de hol ez a pont?
Ha nem tudom hova kell, hogy forduljak vissza? Mondd!
Itt csak szenvedek egy fa alatt nagyokat sóhajtva,
hátha egy hasonló szerencsétlen egyszer meghallja.

Nem látom, hogy hol van már lelkem, mert nincs bennem,
régen nincsen e testben, az itteni úton félre kellett tennem.
Nem is tehettem mást, hisz kilenc kar tépte mellkasom,
hogy fagyban vergődjek s szenvedjek egy darab éles vason.

Magamtól kellene rémeket álmodnom vagy csak undorodnom?
Már nem tudom, én nem. Mondd meg te! Én nem tudom.
Nem tudom ki vagy, nem látlak, arcod, arctalan látomás,
de mindegy, csak vezess, mutasd az ösvényt, a csapást!

Kérlek szakíts el a jeges fától, nem bírok átlátni nyitott bordákon.
Mindegy hova, csak vigyél magaddal! E sivár tájat viselem magamon.
Kérlek, kérlek, ne hagyj itt, látom te is sérült, de még távol vagy.
Ragadj el, s repíts fel magasra, ebben a mélyben kérlek ne hagyj!