Hullámzás

Hullámzás

Kék felével nézem az eget,
mikor a szilárd légkör éget,
ahogy zuhanok a mélybe
és hatolok mélyen az éjbe.

A testem tömör és tömött,
a sors egyet rám köpött,
mikor ezt szánta nekem
és elengedte két kezem.

A helyem a világban véges,
ahogy a túlélésem kétes,
míg tartok a talaj felé
és állok a kihívás elé.

Becsapódás helyen fordulat,
mikor a talaj alattam torzulat,
mert gumiból van ez az egész,
mégsem nyel el az enyész.

Holdra kent remény világít,
míg testem lassuló teret tágít,
ahogy elindul a megállás
és jöhet a gyors felállás.

A visszarúgott testem éget,
lassan újra érem a kék eget,
majd az sötét feketébe vált,
amint irányom reménybe állt.

A soha el nem ért Holdra nézek,
mely iránt reményként érzek,
majd lassulok, megállok, látok
és lassan ismét irányt váltok.

Ez újra és újra, ahol csak lehet, amikor csak lehet,
mert az érzés, mi bennem úgy zuhan égitestek között,
mintha nem lenne más dolga, csak egyetlen dolgot tehet;
viszi magát tovább ebben a helyzetben, mely számára oly kötött.