Hol a fény?

Lassan kúszom az erdő szélén,
ahol beton és üveg emelkedik,
táncolok egy kés tompa élén,
ahol a zöldség leve ereszkedik.

Akaratom szerint tenyerelek rá,
az pedig sorvad el a mélyben...

Mintha a kezemet aranyból öntötték volna,
olyan nehéz ez a tompa, sárga fény,
mely árad belőlem, mely a világosra tolna.
Magam sem ismerem magam, ez tény.

Azon gondolkodom, hogyan jutottam eddig,
az a pont ez itt, mi után már nincs tovább befelé;
kifelé van. Mennék én jobban oda, de meddig?
Mennyire tudok vajon a pontra álli, a közepe felé?

Túlzottan is ott létezem, ahol a virágok nyílnak,
a torkomat töröm egész nap ebben a tényben.
Részese lennék annak a fából készült nyílnak,
mely a sötétből kisuhan és száll a fényben?

Egyenesen előre megyek, ahogy látom,
távolból szemlélem magam.
Ölelem a formám.
Okádok.

Azt gondolva; talán ez itt már rendben van...
igazából tévedni sem tudnék nagyobbat...

Szilánkok nyomják a bőröm,
hol fáj, hol élvezetet okoz,
a maga perverz módján öröm,
de ez az, mi a helyzetbe tokoz.

Beleverem magam egy keretbe,
a zöldellő erdő végtelen szélén,
hol sosem leszek igazán...

Nem fejezem be, mert rohad minden!