Gyarlóság

A számtalan felfelé meredő közül,
mi az égnek meredve bámul fel,
mereven és részegen a köz ül,
mi csak van; a helyén, hátul kel.

Mögötte mindennek, akár egy sötét,
mégis ismerős alak az aszfaltban,
vagy mint vadba lőtt apró sörét,
úgy lapul a vastag lábú asztalban.

A bútor, mit fejére fordítottak,
elhelyezve mindent a másik,
téves oldalra. Helyesen ordítottak,
hisz őt körbe veszik a fáslik.

A hangosak talán nem léteznek,
szavuk mégis valóságnak hat,
elemészt, hisz ők éheznek,
mert az ő számuk nem hat,

egyáltalán nem háromszor hat,
maximum tizennyolc jellemzi őket.
Itt már a józan érv nem hat,
mert őket vadásszák, mint az őzet,

nem engedik levegőhöz. Elfut,
ahogy illik neki, vagy nekik,
mert a lélek, mi ő, felfut,
a ranglétrán, hol...

Hol?
Mégis hol kenik fel a kenyérre a vajat?
Ők a vaj talán?
Tehénből nőtt vad fattyak mind,
ahogy őket nézve kibukik belülről,
majd felböfögi a lyuk: Szar.

A messzire vitt lángban az ég,
de inkább a talaj messze jár,
mert a fáklya már nagyon ég,
a föld pedig két kezet tár.

Egy nem elég, ha értetlenségről,
vagy meg nem értésről, de szó esik,
mert itt a szó érvetlenségről,
semmilyenségről, mint az eső; esik.

Az a baja az asztalt fordítónak,
ami saját magát definiálja,
akár a hangosan ordítónak:
ha egyetlen egy delfin kiállja

a falmászás problémáját,
ők, vagy ők, már szabadok.
Mint a kereskedő, ki portékáját
tukmálja, míg én szaladok.

Az, mi felfelé tekint,
mi a karját az égnek
mereszti; e kint
maradt... hisz égek.

A perzselő forróság olvad arcomról,
mikor azt hallom, ahogy ők beszélnek,
és kedvem is elmegy lassú harcomtól,
mikor ezek nyilvánosan kefélnek.

A lényeg a lények, mik nem léteznek,
mert mi magunk vagyunk,
a saját ellenségünk,
a saját rémképünk,
a szörny az ágy alatt,
a siker a karnyújtás után.

Felelősségünk, hogy egyszerre oszlop,
rés, köz vagyunk a helyen az ég alatt.
Nem a valaki az, ki itt nagyokat lop,
mi vagyunk, ki ebbe az irányba haladt.

És mi az asztal?
Ki állította fejre?
Mi találkozott a kaszttal,
s mi kell hogy agyon verje?

Ez, amit mi, én, a mindenki,
vagy pontosabban azok,
akiknek neve nem senki,

adok.

Mondatok a nagyvilág papírján
ahol a fehérség az úr,
és bűn üresnek nem lenni;
nos, ott virágzik minden,
mi felfelé törekszik.
Egy álom, egy kéz,
mi a fejébe tört a fájásnak,
vagy épp a hazug nyelv.

Ezek borították az asztalt,
akár egy lassú aszfalt,
mi kúszik előre,
ahogy kap erőre.

Kieresztett elveszettség ők,
ahogy ők mi, ahogy ők én.

Kielégítetlen vergődés,
hol én magam egyedül
vagyok a tengődés,
mi szépen hegedül.

Eljátszom a dal, ahol nem vagyok,
ahol különbözök tőlük, de nem
egyéb ez, mint lábnyom, mit hagyok,
hogy az elhagyott tájban legyen elem.

A változtatás semmisége,
a semmi változatlansága,
a fény lágy estisége,
ami a vérvörös hegedűszólam
a falnak csapva, majd összetörve.

Mi a különbség a fel és a le között,
ha egyszer mindkettőt iránynak nevezték?
a válasz a fizika. Mi a gravitáció,
ha nem az irányt tartó tér?

Olyan nehéz ez, mint a meredő oszlopok közt lyuknak lenni.

A hiánya a bambulásnak,
ahogy a szem kieresztett,
és tere a vad bukásnak,
úgy ez kibeleztet.

A különbség a fizika.
Mi vonz, az egyben taszít,
így hordják, viszik a...
igazából ez minket tanít.

Azt sugallja, ahogy élünk,
mert magunkra ismerni
ilyen közelről félünk.
Ellenben, mi titkainkat ismeri

az nem egyéb magunknál,
magunk egy jobb vázánál,
ahogy érzés áll tagunknál,
amint gyorsabb a vázánál.

A köcsög, mi az asztal lábán áll,
megremeg, majd odébb tántorog,
ahogy a kezünk a bútor lábánál,
vigyázba vágva magát, ácsorog.

A jobb kéz, mi csak van,
nem árt senkinek, bár,
magára húzza a kan,
és érte igazán kár,
mikor felcsinálva
monokliját takarja,
viszont felcsigázva
a jövőjét akarja.

Tenni s mondani, talán egy,
de gondolni mindenképp más,
akár csak egy magara nyúló hegy,
minek orma gazzal benőtt és fás.

Az, mi fájdalmat okoz mégis,
hogy a nem különböző, mi nem létezik;
a születendő gyermekből kér is,
ugyanakkor nem, hisz az már most éhezik.

Egy váza.
Egy levert igazság.
Egy a sok közül.

Egy asztal.
Egy a sok közül.

Felfelé törni, majd magadnak gyermeket nemzeni,
hogy az helyetted éljen a fejen álló világban,
hol a felfelé törés jelzője a hagyományos, nemzeti,
ott a nyomor a beporzást végző méh a virágban.