Fűvel benőtt téli mező

Tűzben égett valós szenvedély
sikolya járja át az erdőt,
ahogy a lefelé zuhanó kedély
porrá zúzza belülről az erőt.

Térden állva könyörgés hasít
a szélben meg-megtorpanva,
kit a kedély kételye mélyre taszít
csontos, ráncos ujjai közt tartva.

Lenyomva a talajba, a kínzó sötétbe,
ahova a levegő birodalma nem terjed,
a rothadástól haraphatóan sűrű ködébe
annak a helynek, hol minden erjed.

Rovarok, férgek, gombák és mikrobák tépik
a testét, míg odalent fullad meg magától,
majd maradványait a növekvő gyökerek lépik,
ahogy lassú növekedésnek indulnak szagától.

Az erdő szélére költözik az élet a homályban,
mit a zuhanó kedély hozta fehér lepel terít,
majd tör ki a talajból annál sokkal korábban,
ahogy arra a természet magától sort kerít.

Fű nő fel onnét,
a hó leple alól.