Futni a pofonba

A hangom egy fegyver,
mi előre néz és fordul,
mert a létezése megver,
a gyomrom békére kordul.

A káosz tombol belül,
ahogy próbára teszem,
úgy a valóm leül,
és nem marad neszem.

Elhangolás követi utam,
mint az őszinteség lángja;
ez egy rettegési futam,
mely a saját fülemet vágja.

Oda futok, ahol vár engem a tönkretett testem képe,
magasodik az erőszak felettem, mert ez a hazám népe.
Látni kell a testet és hallani kell egy kis disfóniát,
hogy a csontos öklök kloffolják a diszfóriát.

Majd a fejembe zárva élem poklom tovább,
mígnem arra vetemedem, hogy tettessem,
jelbeszéddel álljak minden alkalommal odább,
hogy a nedvemet az aszfaltra ne festhessem.