Festmények álarca

Mindenhol csak arcokat látok, aggodalmat, félelmet,
öröm s bánat rajzolódik ki a vésett ráncai között
mik jelzik számomra az életet és a saját kételyemet,
néma tekinteteket, melyeket a sors meg-megfőzött.

Csak én látom azt, vagy ténylegesen ott leledzik?
A száj csücskében megbúvó kis mosoly kacsint?
Vajon rajtam nevet, vagy démonok az idegeit edzik?
Vajon nekem szól, vagy magának, mikor kicsit int?

Az arc, az arcok, miket látok, de nem értem őket,
mert nem beszélnek, csak hablatyolnak napestig.
Értik is vagy csak üresen bólogatva érzik az érvelőket?
Mindenhol csak arcot látok, mert mindig megfestik.

Arcok, aggódó képek, a portrék birodalma itt,
a fejemben, a szívemben, a lelkemben vannak.
Apró mozdulások, miket a mozdulatlanba vitt,
a festő, miket megfestett magának, annak.

Vajon ezek a festett, mozdulatlanok, kik aggódnak
és félnek, mosolyogva vigyorognak rajtam, velem,
mit is remélnek tőlem, miért teszik, miért faggatnak?
Azt szeretnék vajon, hogy emeljem meg a kezem?

Fogjam kezem s írjak vele, fessek én is arcokat,
hasonlatossá érjek, úgy létezzek mint ők is teszik,
vagy valóban megvívjam azokat a kegyetlen harcokat?
Hogy őszinte legyek, ez nekem nem tetszik.

Nem vagytok őszinték arcok, nem festettek titeket hazugnak,
ti mégis az álszentség maszkját viselitek ráncaitokban,
elrejtitek valótokat minden alkotó elől, kik élnek s mozognak,
mert ti csak egymást képzelitek el a dicső harcaitokban.

Szól-e a másik, hogy te néma vagy, mikor ő maga is néma?
Fejet hajt-e a király, egy másik király előtt, szerintetek?
Vagy olvassa a vallási szövegeket a prédikátor nektek néha?
Nem halljátok az igazat, mert egyáltalán nem szeretitek.

Arcok, kiket mindenhol látok, becsukott szemmel, a vásznon,
a versekben, a regényekben, a novellákban, madárdalban,
vajon irigy képetek csak a látszat, mit meg kell másznom
vagy bennetek maradok, mint zsákmány egy óriási halban?

Kérdelek titeket, jól hallom némaságotok?
Vajon ti hallgattok, vagy én teszem magammal,
mikor alkotva szavakat, képeket kimondok?
Meg kell vajon küzdjek saját haragommal?

Válaszoljatok, ti néma hazugok!
Adjátok a kételyeket egyenesen elém,
ne mögöttem mosolyogjatok
s üljetek le békében mellém!

Halljátok szavam, mert hallgattok, álszent álarcotok alatt,
én nem mondok nektek semmit, mit zenének tartotok,
nem sikoltok nektek, nem fogok az éhezőknek halat.
Miattatok forgolódok az ágyban s este horkolok.

Mondjátok meg nekem őszintén, mondtok ti bármit is?
Mindenütt ott vagyok, látlak titeket az égen, a fűben,
minden izgő-mozgó, csúszó-mászóban legyen az bármily kis.
Figyeljek én rátok vagy üljek továbbra is egy tűben,
egy acél torony egyetlen felületén, min ülni lehet
s jó kilátást nyújt az alkotók megfestett álszentjeire?
Válaszokat kérek tőletek, de ti csak adjátok az ere,
mit fel lehet vágni s menni a mosolyotok fővesztőire.

Belépőjegy ez vajon, vagy ti mindig így néztek?
Mindenhol látlak titeket, de valójában hol vagytok?
Mert mindent felemésztetek, meg-megesztek,
régi énemből valójában semmit sem hagytok.

Az én harcom hiábavaló ellenetek,
ti némák s álszent hazugok,
mert semmit és mindent elvesztek,
mert magatoknak is hazudtok.