Felettük ülni

A trónon, mely magasan áll a mély felett,
ott ül a király, bár talán férfi, talán nő,
itt mit sem számít, hisz bőszen tudást evett,
az ő fejében gomba, se kártevő nem nő.

Mélyen tekint a lényegtelenben vergődőkre,
messziről figyel búslakodásba fordult szemével,
majd tekintetét szegezi előre mindörökre,
felemeli, majd rámutat egyre kezével.

Őt választja, hogy legyen kalaúza a mocsokban,
majd megkérdi tőle; "ki az, aki boldog?",
de csalódik eme vergődő korcsokban...

'- Ti, kik közül idáig emelkedtem, ti boldogok!
Mi eme érzés, melyet én soha nem tapasztalok?

Majd válaszra várva ismét búsan tekint alább,
de válasz az nem érkezik. Akár csak üres fülek,
úgy jellegtelenül lendül meg maguk felé a láb.
így válnak ők áldozatul és lesznek ők a törek.

De a halálban nincs semmi szép, sem öröm,
de még bánat vagy fájdalom híján is áll,
olyan, mint egy ujj végén növő lassú köröm,
a levegőben van, és ha hagyjuk csak úgy száll.

'- Lehetne ez kellemetlenebb? Mit tegyek,
hogy oly gondatlan, s boldog legyek?

A trónon ülve csak a tudásban rejtezik hatalma,
míg érzelmei lassan oly módon alakultak,
hogy elfordultak tőle messzire, amarra,
s a kegyetlen magányban szépen megvakultak.

Így az úr, vagy hölgy szeme szárazra okosodott,
a keze vékonyra emelte intelligenciájának csontját,
mert vele szemben mindenki már csak okoskodott.
Ő pedig elrejtette mélyre magába érzelmei csonkját.

'- Mondjátok meg nekem, hogy érezhetném?
Mi történne, ha nem csak messziről nézhetném?

A férgek szava nem érte fülét, mi süketté vált,
az alantasok képe nem zavarta szemét,
csak ott pihent magasan ült, vagy állt,
de agyában többé nem leledzett szemét.

A mindent tudás trónjára lépve annak árát,
súlyos árát is jól látta, bár hinni nem hitt benne,
építette a maga intellektuális kis végvárát,
mert innét tovább már soha nem menne.

'- Könyörgöm, egyszerű ember, felelj!
Mond betegséged lényegét nekem,
félelmedben előlem el ne szelelj,
mert nekem a Minden a nevem!

De a paraszt nem felelt neki, hisz nem látta,
csak egy árnyat, egy díszes bábot vett észre,
minek kegyetlen, lenéző tekintetét várta,
hogy végre az adóját letehesse arra a kézre.

A kérelem nem jött, hisz az ár magasabb,
mint azt bárki gondolná ép ésszel,
mert a csarnok sokkal tágasabb,
minthogy elérné az ember két kézzel.

A trónus pedig nagyobb az épnél,
magasabb a hosszú szálú fűnél,
színesebb akármelyik képnél,
és tágasabb magánál az űrnél.

Kitölteni azt csak a tudás képes,
mely magáról gőggel úgy hiszi,
hogy talán nem oly nagyon rémes,
mely őt, magát a egyszer a sírba viszi.

A gőg telíti meg ülepét, melyben
mindennek képzeli el magát,
majd ül békésen egy helyben,
és többé nem fényezi az agyát.

'- Miért sírok folyvást, ha nincs bennem érzelem?
Hiszen én vagyok a két lábon járó értelem...

A trónon pihenő segg alakja lapos,
mint tulajának érvelése maga felé,
pont annyira mélyre ható és alapos,
ahogy azt tartja az egója önmaga elé.

'- Mit tegyek, ó ostobák gyülekezete,
hogy ne csak tudjam a boldogot, de érezzem is?
Milyen annak az összetett szerkezete,
elég egy apró információ, akármilyen kis...

Ekkor szólal meg a fejében a vészharang;
hossz maga vágta el a szálakat velük,
így elönti őt az előre kész harag,
és ő maga lesz a fehér telük.

A mindent tudó Minden megszédül a mélyben,
tekintete lehúzza őt oda, honnét indult,
hova úgy vágyik, hogy élhessen tovább kéjben,
majd egy csapásra mosolygott s vidult.

A trón magánya egyedül maradt,
ő többé oda vissza nem került,
csak egyenesen tovább haladt,
és a fájdalom a szeme elé terült.

Honvágya keserűséggel teli,
gőgje örömtől kínzott lét.
Helyét azóta sem leli,
számára már nincs tét.