Fáj

Amikor fent vagyok, akkor le akarok menni,
állva mindig arra vágyom, hogy üljek,
ülve folyton csak állnék, de igazán mindig,
mindig csak feküdnék, a melegben,
a semmiben, elterülnék, hogy ne halljam,
ne érezzem és ne lássam, ami kint van.

Csak fáj,
csak nézek,
testemből fémet vérzek.

Elefánt ül a fejemen,
szemem zajra csukódik,
virágok nyílnak, szobrok vadulnak.
A levegő nehéz, fáj a mellkasom,
akár csak fejem.

Csak a kín váltja meg az élőt,
a valómat, magamat, mert én vagyok.
Hagyjatok, hagyj, békében akarok lenni.
Fékevesztett semmiben nagyot tenni.

Egész nap csak emészt a lelkem
nézek, de nem látok, mert kiáltok.
Bár hangom senki nem hallja,
fémet könnyező szobrok fordulnak felém.

Nem csak hangom, semmim sincs.
Nem tudom, hogy mit nem tudok,
csak azt, hogy mit akarok megismerni.
Éjjel töröm a fejem, nappal verem a falba.

Élni, élni, élni, élni, élni, élni, élni, élni,
élni, élni, élni, élni, élni,
élni, élni,
élni,
élni,
élni,
élni,
élni,
élni,
élni!

Mi az, hogy hallás, ha csak borzalmak szűrődnek be?
Nem akarom, fáj, üvöltök, de mindenki süket.
Miért akarom ezt magamnak?
Vérben van a kezem,
magam fogyasztom el ebédre.

Csorog a nyálam, míg folyik a könnyem,
de szavak azok nem jönnek.
Csak körbe és körbe, mindig minden mellé létezem,
sosem rajta, vele vagy nélküle.
Abszolút elvészve, a gondolatok tengerében.

Mert fáj,
sikítok,
az élet néma, az élet semleges.

Büntet engem, a rosszat, a jót,
ha öröm is lelne, el nem hinném.

Mi vagyok én, ha magam válaszolna?

Más csak szobrokon lovagolna,
virágot nyitna, míg nekem sorsom a mozdulatlan.
Az érzelmek börtöne egy húszsákban,
acélba tekerve.

Akár mozdulok, akár nem a fejem csak oldalra dőlve,
billen, akár egy lusta teher.
Miközben én magam vagyok az a levessel telt csont,
vagy tévedve túl sokra vágyom magamtól.

Mondd, én!
Ki vagyok, ha kérdeznem kellene önmagam, mikor csak fáj?
Fájnak a csakok, a miértek a hogyanok, a nemtudom,
és fáj minden más is, de nem mondhatom.

Vert vérzek, könnyeket vérzek.
Fáj a lélek, fáj az ötlet.
Fáj, hogy nem valósíthatom meg.

Szél vagyok a vízben, víz a szélben.
Láng a sötét és fekete tűzben,
de senki emésztő, fehér jókedvben.
Nem hallom, nem értem, a szavak…
mintha csak a semmi jönne belőlem.
Mindenből.

A világ néma, a szobrok beszélnek.
Én virág vagyok, vagy puszta torzszülötte e lénynek?

Mert hó esik, mert fáj.

A hidegben és sötétben úgy világlik, akár én.
Én, én, én, én, én, én, én.
Az egoizmus mezején nyílok,
magamra koporsót húzok.

Csak sajátomban énekelek,
máshol élettelen kása vagyok,
mit elkennek, lenyomnak,
levegőért nem engednek.

Aludnék, hogy elmúljon,
fájnék, ha már nem fájna,
mindent magamra, magamba,
én,
én,
én,
én,
én,
én,
én vagyon.

Leírt szörny, leírhatatlan kínnal.
Mert tulaja mindannak, mit szobrok kértek,
mi kárhozat,
mi én,
mi fáj.

Vadul vergődök véres verítékben,
vörös vesszők verésétől,
védve, vadászva,
vadként, valóként,
valóságnak vállat vetve,
verve, veretve, vetekedik végem véle.

Vele, aki én vagyok, alvás előtt,
a mindent bánó, a magát maró.
Emésztem eleven elmém,
nem hangoskodok, nem éri meg.

Ki bölcs csendben marad,
én sikoltok, jajveszékelek, aggódok és félek.
Rángat a görcs, nyakamon, vállamon,
lábamon.
Egész testem rázza a fájdalom.

Míg virágok szörnyszülöttje, míg ember, míg én vagyok,
nem térhetek a békébe, csak harcolok.
Mindig magammal, sosem mással.
Csak én, én, én.

Mert fáj,
mert gyötrelem.

Élni, élni, élni, élni.

Magam enni, rágódni, idegbajt kapni,
rángatózni,
remegni, fájdalmat okozni magamnak,
gondolatban, szóban, cselekedetben.
Tépni valóm valótlan valóságát vérben, verejtékben vergődve.
Térdelve télen tétlenül, terveket tagadva, tönkre téve téveszmém.
Te, te vagy, én, én.
Mégis én vagy, te én vagy, én te vagy, én, én vagyok.

Mert én,
mert fáj,
mert vagyok,
mert nem hagyom magam,
mert nincs béke,
mert álmodnék,
de sosincs vége.

Esz a bánat,
fáj.